Az afrikai kontinens legdélibb csücskén elterülő Fokföld magában foglal egy olyan területet, amelyről – virágzó növényzetét tekintve – bízvást kijelenthetnénk, hogy minden méhész álma. Ez a Capensis flórabirodalom, a földünkön található, az őskontinens szétválásakor kialakult hat flórabirodalom közül a legkisebb, növényvilágának sokszínűségét tekintve mégis a leggazdagabb a bolygón.
A mézelő méh említett alfaja – bár általában sötétebb és kisebb termetű, mint az általunk ismert méh – külső jegyeiben kevésbé, illetve nem egységesen különíthető el rokonaitól, ezért a pontos meghatározás érdekében genetikai vizsgálat szükséges. Ezenkívül viselkedésformái, különösen a számunkra megszokottól merőben eltérő szaporodási képességei azok, amelyek jól elhatárolják a többi alfajtól, és teszik igazán rendkívülivé.
Saját méheink szaporodásáról úgy tudjuk, hogy az esetlegesen petéző dolgozók utódai az ivartalan szűznemzés következtében kizárólag herék lehetnek, valamint hogy az anya megtermékenyítetlen petéiből szintén hím egyedek születnek. A fokföldi méh esetében azonban a fent említett élettani sajátosságok nem feltétlenül a leírtak szerint érvényesülnek. Először G. W. Onions figyelte meg, majd jegyezte le 1909-ben, hogy az alfaj dolgozóméheinek szűznemzett petéiből női ivarú egyedek, tehát ugyancsak dolgozók kelnek.
A fokföldi méh szaporodási biológiája olyannyira eltérő az általunk ismerttől, hogy a neves méhészeti kutató, Friedrich Ruttner (1914–1998) úgy gondolta, egészen más fajhoz tartozik. A kérdés eldöntéséhez több európai alfaj bevonásával elvégezte a szükséges vizsgálatokat, amelyek igazolták, hogy valóban mézelő méhről van szó. 1980-ban Crewe és Velthius bizonyították, hogy az alfaj dolgozóméhei az anyáéhoz hasonló illatanyag kibocsátására képesek, ami megmagyarázza, hogyan alakulhat ki a végül a család anyjának szerepét átvevő egyed dolgozókból álló udvara, miként egy méhanya esetében lenni szokott. Azóta tudjuk, hogy ezekben a családokban sem minden dolgozó képes diploid petézésre. Az érintett egyedek petefészke fejlettebb az átlagnál, valamint úgynevezett telitokia segítségével képesek diploid, tehát dupla kromoszómaszámú petéket rakni. Ez tulajdonképpen a petét rakó egyed egyfajta önklónozását jelenti, minek következtében a kifejlődött utód genetikailag teljesen megegyezik felmenőjével, ami ebben az esetben egy dolgozóméh.
Míg azonban a fokföldi méhre általánosan jellemző ez a sajátosság, az egyéb alfajok esetében ritkaságszámba megy.
Hogy tisztábban lássuk, mit takar pontosan ez a rendhagyó szűznemzési folyamat, vegyük az álanyásság példáját, és szemléljük meg azon keresztül a jelenséget. Az európai mézelőméh-alfajok esetén, jól ismerjük, mivel jár egy méhcsalád anyavesztése: a dolgozók a nyitott fiasításra pótbölcsőket húznak, amiből új anyát nevelnek maguknak, ha pedig ez az anya bepárzik, biztosított a család fennmaradása. Abban az esetben viszont, ha az anya elvész a párzáskor, vagy a család eredetileg nem rendelkezett nyitott fiasítással, amiből anyát nevelhetett volna, az utolsó fiasításos sejt kelését követően a dolgozók petézni kezdenek, vagyis a család álanyássá válik. Ezzel szemben a fokföldi méhcsalád azonos körülmények kialakulása esetén másként reagál.
Két héten belül a kijáró előtt tömegével hevernek a hullák, pont úgy, mint vegyszeres mérgezés esetén szokott történni (R. H. Anderson, 1963). Ezenkívül a dolgozók által rakott női ivarú petékből a család nem kizárólag újabb dolgozót, hanem anyát is képes nevelni magának.
Az adott méhcsalád tehát jobb eséllyel vészel át egy esetleges anyátlan időszakot, illetve sokkal hatékonyabban örökíti tovább génkészletét, mint egyéb alfajok törpeheréi álanyásság kialakulása esetén. Ez mindenképpen jobb evolúciós túlélési stratégiának tűnik az egyéb alfajokkal szemben. Idővel több feltételezés is született a jelzett viselkedésforma kialakulásának magyarázatára, amelyek közül a legvalószínűbb talán a kifejezetten szeles klíma, és az abból következő, átlagosnál jóval magasabb arányú anyavesztés párzáskor.
Márpedig ez a méh éppúgy a mezőgazdasági termelés része, mint itthon a krajnai. Stephen Taber (1924–2008) amerikai méhtenyésztő 1987-ben megjelent Breeding Super Bees című könyvében nagyjából 50 ezer családos populációt említ, amelynek szinte teljes egésze részt vett a régióban termesztett szilva, körte és alma megporzásában. Emellett hordásnövényekként a citrusféléket, eukaliptuszt és a szinte végtelen számú virágzó kultúrát említi. A legnagyobb méhészetek 500–800 méhcsaládból álltak, a szintén nagyszámú hobbi- és mellékállású méhészetek mellett. Jelenleg mezőgazdasági vegyszerezések, betegségek és a területen természetes módon is pusztító tűzvészek tizedelik az állományt. A Dél-Afrikai Nemzeti Biodiverzitási Intézet (South African National Biodiversity Institute) legfrissebb adatai szerint az országban több mint 50 különböző termény igényli a méhek beporzó tevékenységét, amiből a méhészeti termékek előállítása mellett a méhészek bevételének fele származik. A gyümölcstermesztők szerint a megfelelő beporzáshoz a következő évtizedben összesen 65 ezer méhcsaládot kellene beállítani a régióban, ami 30 ezerrel több családot jelent a jelenlegi állapothoz képest.
A meganyátlanított család ugyanis az anyatermék hiányának hatására nem az általunk ismert módon reagál. Épp ellenkezőleg: ahelyett, hogy az alkalmas korú fiasításból anyát kezdene nevelni magának, a dolgozók önkényesen ragadják magukhoz a méhanya szerepét, lehetetlenné téve ezzel a beadott álcák elfogadtatását. A probléma megoldásaként általában anyaráccsal és kaptáron belüli távolságtartással csökkentett, de nem teljesen megszüntetett feromonszintű anyás családba álcáznak (Anderson 1965).
Ezenkívül a fokföldi méhnek az európai alfajokhoz képest gyengébb teljesítményt tulajdonítanak. N. Koeniger, R. F. A. Moritz és E. Hillesheim 1989-ben vizsgálták a capensis fiasításgondozási hajlandóságát, az építőhajlamot és a gyűjtőkedvet. Arra a megállapításra jutottak, hogy az adott tulajdonságok azokban a családokban alakultak ki magasabb szinten, amelyekben kevesebb volt a petézésre képes dolgozó, ami azt mutatja, hogy a családon belül a telitokia képességével rendelkező egyedek növekvő aránya nagyban csökkenti a termelékenységet, és ezzel a fokföldi méh gazdasági értékét is.
Miként a szintén Afrikában honos, jóval ismertebb – vagy talán az amerikai méhpopuláció afrikanizálódása révén inkább hírhedtnek mondható – A. m. scutellata esetében lenni szokott, a fokföldi méh is könnyebben tartja még a család számára is élhető szinten az atkafertőzöttséget. R. F. A. Moritz és D. Mautz 1990-ben közzétett, Varroa jacobsonival végzett terepkísérlete alapján – ahol a krajnaival párhuzamban vizsgálták a jelenséget – feltételezhető, hogy ezt a fejlettebb tisztogatóhajlamnak, illetve a rövidebb fedett fiasításos időszaknak köszönheti.
Még ennél is ámulatba ejtőbb viszont, ahogy a fokföldi méh a világszerte terjedőben lévő, szintén Afrikában honos kis kaptárbogár (Aethina tumida) kifejlett egyedeivel viselkedik. Mivel ezeknek a bogaraknak a mérete és testfelépítése nem teszi lehetővé, hogy a méhek elpusztítsák vagy a kaptárból eltávolítsák őket, egészen különös válaszreakció alakult ki részükről a kis kaptárbogár szaporodásának akadályozására. Ennek lényege, hogy a dolgozók a kaptár olyan méretű zugaiba szorítják vissza a bogarakat, ahová a méh már nem, de a kis kaptárbogár még befér, majd 1–4 nap alatt propolisszal körbefalazzák őket.
Az elvégzett kísérletek során a bogarak 1,6 százalékának sikerült kiszöknie, 4,9 százaléka pedig elpusztult (P. Neumann, C. Pirk, H. Hepburn et al. 2001).
Ektoparazitái fertőzésének megfékezésében minden bizonnyal szintén nagy szerepe van a fokföldi méh kifejezetten magas rajzóhajlamának. Az ennek kedvező időjárási viszonyok hatására túlfejlett tulajdonság miatt akár havonta kirajozhat (adott esetben anya nélkül is), de a család akár teljes létszámában is elhagyhatja a kaptárt a legkisebb zavarás eredményeként, vagy ha úgy látja biztosítottnak túlélését. Ezt a jelenséget egy általános méhészeti beavatkozás is kiválthatja. Ekkor a kifejlett kaptárbogarak képesek ugyan kirepülni a rajjal, folytonos szaporodásuk viszont újfent akadályba ütközik.
Ezek volnának tehát a fokföldi méh azon tulajdonságai, amelyek számunkra végzetesnek vélt fertőzésekkel szemben teszik ellenállóvá.
A fokföldi méh egyéb alfajokhoz való viszonya ugyanis óvatosságra int. Az ezekkel való találkozásának problémáját már Ruttner 1976-os kísérletei is előrevetíthették volna, amikor is fokföldi dolgozóval sikerült anyásítania európai származású anyátlan családot. A capensis ugyanis egyfajta parazitizmust tanúsít rokonai irányában. Ennek alapja az, hogy a megtermékenyítetlen petéből kelt diploid dolgozók jelensége alapjaiban forgatja fel a méhcsaládok természetes hierarchiáját. A petéző dolgozók utódai ugyanis nagyobb arányban állnak rokonságban dolgozó „anyjukkal”, mint a kolónia eredeti méhanyjával, előnyben részesítve saját, genetikailag elkülöníthető népüket a családon belül, lehetőséget adva így a szociálparazitizmus kialakulásának.
Ha tehát egy fokföldi dolgozó eltájolás miatt – amire igencsak hajlamos –, vagy akár egy kirepülő rajhoz csatlakozva bejut más alfajok családjaiba, saját szaporulatot hoz létre, amit a gazdakolóniával dajkáltat és keltet ki. Ezt követően az eredeti anya máig sem tisztázott körülmények között eltűnik a kaptárból, népe pedig lassan megfogyatkozik.
A folyamat vége az, hogy a család elnéptelenedik, összeomlik vagy kirajzik, az ezalatt kelt fokföldi dolgozók pedig új gazdacsaládot keresnek maguknak.
Egy viszonylag keskeny, ám stabil határsávtól eltekintve, ahol az Apis mellifera capensis és az A. m. scutellata találkozik és hibridizálódik, a két tiszta alfajnak sokáig nem volt alkalma a keveredésre. Az intenzív, kétirányú vándorlás megjelenésével azonban ez megváltozott. Az 1990-es évek elején például 200 fokföldi méhcsaládot szállítottak Dél-Afrika északi régióiba, aminek következtében több mint 30 ezer ott honos scutellata-kolónia fertőződött meg. Ezt az eseményt azóta „capensis calamity” (kb. capensis-csapás) néven emlegetik. A dél-afrikai méhészek nem véletlenül tartják tehát még a Varroa atkánál is nagyobb fenyegetésnek ezt az alfajt.
Biztató előjel, hogy az európai méhhel kapcsolatban említett nehézségek leküzdésére már világszerte mutatkoznak próbálkozások. Az atka kérdésére atkatűrő (toleráns) vonalak szelekciójával igyekeznek megtalálni a választ, ami nem a leggyorsabb, hosszú távon mégis a leghatékonyabb megoldásnak tűnik.
Hasonló a helyzet a kis kaptárbogár esetében is. Míg a fokföldi méhek „propoliszbörtönére” rácsodálkozott a világ, addig James D. Ellis amerikai méhkutatónak a kis kaptárbogár tanulmányozása közben, Georgia államban sikerült európai származású méhekben is megtalálnia az erre a tevékenységre való hajlamot, azzal a különbséggel, hogy ezek a családok nem voltak képesek olyan mértékben visszaszorítani a kártevőt, hogy az biztosíthassa fennmaradásukat a kaptárbogárral szemben.
Addig is a fokföldi méh megmarad a legtitokzatosabb, legérdekesebb alfajnak, amit a világ méhészei egyszerre csodálnak és néznek félelemmel.
Gazsó Imre