0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A méhészet művészete: A varázsló méhész

Nyár közepén a szomszédok nem látnak belőlem mást, csak hogy teli van már a műhelyem mézzel, s én fehér kalapban, fehér ruhában, illatos füstpamacsok között sétálok, nézegetek, rakosgatok a méhesemben.

Szerencsémre jó környéken élek, jó emberek között, s szeretettel támogatnak abban, hogy méhészkedjem. Nekik is több gyümölcsük, zöldségük lesz, s igen nagy érték a helyi emberek számára a helyi méz. Mégis azt érzem, hogy bár előtte is – hiszen költő vagyok – csodálkozva néztek rám, s talán még össze is súgtak, hogy „Milyen különös szerzet ez a Tibor?!”, de most ez a csodálkozás valami különös áhítattal is társult. Gyakran mondanak ilyet:

„Ó, méhészkedsz?” és: „Hogy vannak a méhek?”, s ilyenkor mindig mesélek nekik, ők pedig kerek szemekkel hallgatják.

A múltkor egyikük megkérdezte: „És nem csípnek meg?” – amire elmondom, hogy a méhek nem csípnek, hanem szúrnak, és hogy idén 98 alkalommal szúrtak meg, ami a tavalyi 43-hoz képest kicsit soknak tűnik, de már szinte várom, s egyáltalán nem dagad úgy meg, sőt remélem, meglesz a száz a szezon végéig. Persze, amikor sokadszorra kérdezik, akkor azt szoktam mondani: „Nem. Nem csípnek meg”, mire ők: „Ó! Nahát!” – és úgy tűnök szemükben, mintha varázsló volnék. A varázslónak nagy fehér kabátja van, kalapja, füst veszi körbe, veszélyes helyeken mászkál, tisztára, mint Gandalf TOLKIEN regényéből. Pedig inkább hasonlítok egy hobbitra a megyéből, aki szereti a békét, derűt, a szépséget, és persze a mézet, mint egy nagy varázslóra, aki egyik kalandból a másikba keveredik.

És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amely nagyon fontos és nagyon kényes része a méhészet művészetének, mégpedig hogy a méhész varázsló is kissé, s ez is a messzi múltba vezet.

Mielőtt legyintenének, nézzük csak meg a méhészet, különösen pedig a magyar méhészet történetét, s akkor rájövünk, hogy miért is alakult ki ez a kép a „varázsló méhészről”, vagy ahogy a néprajztudomány feljegyzi: „az ördöngös méhészről”. Mindez pedig nagyon is összefügg azzal, hogy hosszú évszázadokon keresztül nem vált szét a tudatosság és az ösztönösség a méhészetben sem, s talán ezért van, hogy a méhészkedés csodálatos összjátéka a tudatosságnak és az ösztönösségnek.

„A méhészet a mezőgazdaság költészete…”

–írta GUNDA BÉLA, a híres néprajzkutató, akinek munkái – nekünk, méhészeknek is – különösen értékesek, akárcsak SZABADFALVI JÓZSEF vagy EVA CRANE könyvei. Mindhárman sokat és behatóan foglalkoztak a méhészkedés történetével és különösen a néprajzával, mindhármukat idéztem már ebben az esszésorozatomban, s mindhárman foglalkoztak a méhészeti könyvekkel és a méhészeti szokásokkal is. Ők is kiemelték, hogy az első méhészeti könyvek bőséges adatokat szolgáltatnak a kor méhészeti szokásait, különösen babonáit illetően is. Ez az a pont, ahol mi, méhészek igen sokat tanulhatunk az elmúlt századok méhészeitől, s önmagunkról is.

Például elmélyülve a régi méhészeti könyvekben, s megmosolyogva egy-egy különös szokást vagy babonát, fel kell tennünk a kérdéseket, hogy egyrészt nem lehetett-e valamilyen értékes természeti megfigyelés az alapja ezeknek a szokásoknak, illetve hogy vajon nekünk nincsenek-e hasonló szokásaink?

De térjünk rá a konkrétumokra… (kicsit visszakanyarodva a Méhészet júniusi lapszámában megjelent esszém végéhez).

Az ösztönös erdei méhészkedést és a mézvadászatot a századok során lassan felváltotta az egyre tudatosabb méhészkedés, mégpedig azáltal, hogy a megjelölt méhesfákat kivágták és hazavitték. Így méhész őseink sokkal több megfigyelést tehettek a méhek életét illetően. Itt jegyezném meg, hogy már az ókorban Arisztotelész üvegfalú méhlakást épített, hogy jobban követhesse a méhek életét, ennek ellenére az igazi áttörés csak a kivehető keretes kaptárakkal jött el a méhészkedés fejlődésében. Addig ugyanis főleg fatörzsekben, sziklavájatokban, rönkökben, köpűkben és kasokban méhészkedtek, amelyekben nehéz hétről hétre átnézni a méhcsaládokat és megfigyelni életük pontos menetét. Gunda Béla kiváló tanulmányában (Méhészkedés a magyarságnál. Agria évkönyv, 1991–1992: 303–368.) hosszasan ír erről a folyamatról, és másik két írásában is kiemeli az átmenetet, ahogyan a gyűjtögető mézvadászatból tudatos méhészet lett. Igen hosszan tudnék írni Gunda csodálatos megfigyeléseiről, hiszen ő maga még azok közé a néprajztudósok közé tartozott, akik terepen és könyvtárban egyszerre szerezték tudásukat, most legyen elég annyi, hogy ő is,

Szabadfalvi is megemlíti, hogy a XVIII. századtól legalább ötven méhészeti könyv és tanulmány jelent meg magyar nyelven. Ezek a könyvek csodálatosan mutatják, hogyan tudatosodott a méhészet mint mesterség.

A legrégibb magyar nyelvű méhészeti könyvünk 1645-ben jelent meg Nagyváradon, méghozzá Rákóczi György főméhészmesterének, HORHI MIKLÓS-nak a munkája, amiből csak kéziratos másolatok vannak. Ezenfelül kiemelhetjük jelentőségüket illetően a nyomtatásban megjelent munkák közül PÁLFFI LŐRINC (Erdéllyi méhecske…, Kolozsvár, 1792), SZIGETI GYULA (Méhész könyv…, Nagyenyed, 1763), SZÉKI VESMÁS MÁRTON (Erdéllyi méhes kert…, Kolozsvár, 1774), HANDERLA GYÖRGY (Új méhész…, Pozsony, 1775), RAVAZDY ANDRÁS (Méhtolmács…, Diószeg, 1795), VESZELSZKY ANTAL (A magyarországi méhtartás… Vác, 1795) könyveit. Gunda Béla megemlíti, hogy „[e]zekben a szerzők (jórészt falusi gazdálkodók, lelkészek, tanítók) megírják a parasztok körében szerzett tapasztalataikat és bőséges folklore anyagot is közölnek.

A munkák egyrésze visszatükrözi a klasszikus szerzők (Vergilius, Columella) s a kor külföldi méhészeti irodalmának tanácsait és gondolatait”.

Igen meghatározó könyv volt a maga idejében Európában JOHN GEDDE The English Apiary (1721) című munkája, amely három kiadásban is megjelent magyar fordításban Angliai Méheskert… címmel (1759, 1768, 1781), s amit VANNAI ISTVÁN dolgozott át 1779-ben a hazai viszonyokhoz igazítva. Nagy előrehaladás volt a magyar méhészetben CSÁTI SZABÓ GYÖRGY könyve (Magyarországi méhesgazda…, Debrecen, 1792), s az utána jövő könyvek sora, amelyek egyre inkább igyekeztek a tudatos méhészkedést elválasztani a babonaságoktól, amit a legtöbb korabeli méhész ösztönösen követett, mit sem sejtve arról, hogy van-e haszna vagy nincs.

E könyvek közül többet is sikerült átnéznem az Országos Széchényi Könyvtárban és a szegedi Somogyi Könyvtárban.

Hozzátartozik a történethez, hogy MÁRIA TERÉZIA uralkodása alatt (1740–1780) hatósági intézkedésekkel, szakszerű útbaigazításokkal fejlesztették a méhészetet. 1770-ben méhészeti iskola indul Bécsben, a korábbi (A méhesház című) esszémben is említett ANTON JANŠA vezetésével, ahová magyar tanulókat is toboroznak. Még abban az évben (!) méhészeti felügyelő működik hazánkban, aki előadásokat tart a méhek kezeléséről, és a megyéket a korszerű méhészkedésre ösztönzi, ahogy ezt Gunda Béla is hangsúlyozza.

Fontos megemlítenünk, hogy Szarvason 1771-ben (!) méhészeti iskolát alapítottak, ahol a tanítás ingyenes volt, s ahol még 1805-ben is tanítottak.

Mindez TESSEDIK SÁMUEL nevéhez fűződik, miként az is, hogyan kell úgy méhészkedni, hogy a méheket ne fojtsák le. Keszthelyen pedig 1797-től felvették a tantárgyak közé a méhészkedést.

Külön nagy kedvencem az egykori szanyi plébános, NAGY JÁNOS, akinek Győrben, 1786-ban megjelent Méhi gazdaság… című munkája, amelyben a szerző „Ovidius rendihez alkalmazott magyar versekben” foglalja össze a méhészet tudományát, sőt erkölcsi tanácsokat, útmutatást is fűz hozzá. Például a rablásról így ír:

„Itt szükséges elébb Tolvajt ismérni, haraggal
Jön ez kasra, ’s igen nagy tsapatokba, s korán.
Színében feketés, mert a’melly Méhe tsupán tsak
Mézet eszik, barnább a derékba, ’s hasán.
A kas előt zinatol, ’s nagy erővel megy be a liknál.
Húzzák ott egymást, és nagy haraggal ölik.
Ezt látván fogj sárt, melly mindig marha ganéjbúl
És hamuval gyengén meg-keverítve legyen.
Vedd kisebbre likát, tsak hogy egy Méhetske mehessen
Kasba, erőt evvel nyujtani fogsz te neki.”

S ha kitör a rablás, amikor az erősebb méhcsaládok elkezdik lerabolni a gyengét, most se nagyon tanácsolhatnánk mást, bár mások az eszközeink, esetleg még a megoldásaink is, s van, aki a kaptárt is odébb viszi, de elsőként leszűkítjük a kijárókat, hogy jobban tudják védeni, másodsorban valamilyen erős illatú anyaggal és füsttel igyekszünk a rablást kiváltó szagokat eltakarni. Ezért kell például az etetésnél arra vigyáznunk, hogy ne csöppenjen ki a szirup, s ezért kell arra törekednünk, hogy lehetőleg egyenlő erősségű családjaink legyenek, minél jobban ellátva, s ne legyen egy se anyátlan. Csöndes rablás még így is kialakulhat, s itt jön egy nagyon érdekes népi hiedelem a képbe.

Mégpedig, hogy a varázsló méhész, vagyis az „ördöngös méhész” képes volt más méhészek méheit leraboltatni méheivel, sőt azok rajait elcsalni, mert mint mondták: „egy méhanya fullánkja volt belevarrva az ujjába”.

Az említett méhészkönyvekben hosszasan olvashatunk arról, hogyan védjük méheinket mások méheitől, s különösen más „ördöngös méhészektől”. Például, hogy méheink „bátrak” és „harapósak” legyenek, farkasgégén kell őket kiereszteni. Hogy méhesünket megvédjük a rontástól és a szemmel veréstől (főleg az irigyektől), lókoponyát kell kiraknunk. Utóbbi szokást Gunda Béla egészen a honfoglaló magyarokig vezeti vissza.

A legelképesztőbb szokások arra vonatkoznak, hogy a méhtolvajokkal hogyan kell elbánni, mert sajnos ez már sok évszázados gond. Az egyik ilyen szokás szerint annak a varázsló méhésznek, akinek ellopták a méheit, böjtölnie kell, s amíg böjtöl, addig a tolvaj megbetegszik, s ha nem viszi vissza a méheket, meg is hal. Számos történet van a méhtolvajokról, például hogy régebben úgy büntették őket, hogy a fejükre borították a méhekkel teli kast.

A legkorábbi méhészkönyvünkben is már megjelenő szokás a méhész vizeletével kapcsolatos, s így hangzik: „Hogy meg ne tsipjenek a méhek mosgyál a vizelletedbe, és az után füstöld meg magadot fenyü szurokkal meg nem tsipnek” és „Mikor be akarod ütni, hugyozd meg azt a kast, azután fenyű szurokkal füstöld, kend meg kemény virágjával, vagy zöld levelével…” – írja Horhi Miklós 1645-ben. Másutt arról olvashatunk, hogy a méhek itatóvizébe kell a méhésznek belevizelnie, hogy a méhes oldalát kell lepisilnie, s hasonlók.

Ezeken előbb mosolyogtam, aztán elgondolkodtam, s nem vagyok benne biztos, hogy ez teljesen alaptalan babona lenne. Hiszen számtalanszor megfigyeltem, hogy méheim az állott és élő vízre szívesebben szállnak, mint a tiszta vízre.

Komoly tanulmányok szólnak arról, hogy a méhek az állati ürülékből is gyűjtenek valamit, s igen fontos és jó előadást tartott nem oly rég HEGEDŰS doktor úr arról, hogy miért nem jó a klóros tiszta csapvíz a méhek bélflórájának. Nem tehettem mást, tavasszal kipróbáltam, hogy vizet hordtam a félórányi járásra lévő hegyi forrásból méheimnek, s letettem egymás mellé tiszta csapvizet, forrásvizet, sőt egy kis vödör esővízbe még bele is vizeltem, ráadásul van egy kis kerti tavacskám is, majd figyeltem, hogy a négy vízforrás közül vajon melyiket részesítik előnyben méheim. Lehet tippelni.

Ide tartozik, de külön írás témája kell legyen majd a méhész halála, s a hozzá kapcsolódó széles körű hiedelmek és babonák. Ha a terjedelem engedné, még hosszasan írhatnánk arról, hogy a varázsló méhész vagy „ördöngös méhész” milyen sokféle hagyományra és hiedelemre tekinthet vissza a magyar nép emlékezetében.

Varázslónak tartottak tehát sok méhészt, s még a szakkönyvekben is csak évszázadok alatt vált szét az ösztönös, babonás méhészkedés a tudatostól, miközben a méhészet egyre nehezebb mesterséggé vált,

hiszen ahogy Gunda Béla írja: „A méhészkedés – amelyet a mezőgazdaság költészetének mondanak – a 19. század második felében hanyatlani kezd, mert a mézet mindinkább kiszorítja a cukor. A viaszt a gyertyakészítésnél mellőzik és a mézeskalács-készítés is veszít jelentőségéből… Az intenzív gazdálkodással a mezőket, réteket felszántják, a tarlókat hántják, az erdőket irtják, meggondolatlanul vegyszereznek, s ezzel a jó méhlegelők területe csökken. Újabban azonban főleg a méhészek önerejéből, ismét nagy gondot fordítanak a méhészkedésre.”

Weiner Sennyey Tibor
költő, író, kezdő méhész
Szentendre

A cikksorozat korábban megjelent részei:

A méhészet művészete: A méhesház 2.
A méhészet művészete: A méhesház
Az ősmagyar méhészek
A rejtélyes kaptárkövek
Méhes filmek fesztiválja
A nap leányai
Az ősök méhei
A méhek és a költő – Weiner Sennyey Tibor bemutatkozása

Forrás: Méhészet