0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. március 28.

A kistermelő a mezőgazdaság arca

A 42 éves Kemes Szabolcs panelban nevelkedett, de kiváló biológiatanárainak köszönhetően mindig erős késztetést érzett a környezeti és biológiai szakterületek iránt. A középiskolát Győrben végezte állattenyésztési és állategészségügyi technikusként, majd Mosonmagyaróváron diplomázott agrármérnökként. Az is mindig egyértelmű volt számára, hogy ha panelban is nőtt fel, élni kertes házban szeretne.

Fiatalon elvesztette a szüleit, korán el kellett kezdenie az önálló életet. Már a középiskola és az egyetem alatt is dolgozott egy ajkai mezőgazdasági kft.-nél, mint mondja: „A mezőgazdaságban mindig volt és lesz is munka”. A diploma megszerzése után tizenhat évig tevékenykedett egy ajkai állatorvosi rendelőben, majd a veszprémi állatkórházban. Jelenleg hulladékgazdálkodási ügyintézőként dolgozik a Vesz­prém Vármegyei Kormányhivatalban.

Feleségével 2008-ban vásároltak egy házat Nemesvámoson. Először csak saját célra kezdtek el zöldség- és gyümölcstermesztéssel foglalkozni a közel ezer négyzetméteres kertben, majd fokozatosan az állatok – szárnyasok, nyulak, kecskék – is megjelentek az udvaron.

Amikor svájci frankban nyilvántartott devizahitelükről kiderült, hogy gyakorlatilag „visszafizethetetlen”, úgy döntöttek, komolyabban elkezdenek foglalkozni a gazdálkodással.

2012-ben Szabolcs megpályázta a fiatal gazdáknak járó támogatást, amelyet akkor nem sikerült elnyernie, de a második alkalommal, 2014-ben már igen.

Bár nem volt könnyű helytállniuk az elmúlt tíz évben, hiszen minimális tőkével, munka mellett kellett kiépíteni és fenntartani a gazdaságot, miközben három kislányuk is született. Azonban a kezdeti elhatározás, hogy kistermelőként fogják keresni a boldogulásukat, azóta sem változott. A gyerekek – a legkisebb kivételével – hivatalosan is tagjai az őstermelő családi vállalkozásnak, szívesen segítenek, nemcsak a „minőség-ellenőrzésben”, hanem mindenben, amiben csak tudnak.

Eddig mindenfélével próbálkoztak, és a tevékenységüket mindig aszerint változtatták, ahogyan tapasztalták a hasznát, illetve eredményességét.

Az első saját földet 2015-ben vásárolták meg pályázati támogatásból, és az első év végére már 70 anyakecskéjük volt. A hirtelen létszámnövekedést úgy kompenzálták, hogy elkezdtek késztermékeket előállítani a kecsketejből, emellett szörpöket, lekvárokat, savanyúságot készítettek a megtermelt gyümölcsből és zöldségből. Egy ideig laskagombát majd csiperkét is termesztettek a pincében, de amióta – jórészt baráti és barteralapon – felépítették az új házukat a vágyott faluszéli tanyán, erre már nincs lehetőségük.

Az új helyükön nagyobb hangsúlyt kapott gazdálkodásukban az állattenyésztés, de ebben a legnagyobb szerepe annak volt – és van jelenleg is –, hogy kisebb befektetéssel is meg lehet valósítani, mint például a szántóföldi növénytermesztést.

A tőkehiány ugyanakkor annak is komoly akadálya, hogy saját földeket szerezzenek, és meg tudják termelni a takarmányt. A 4 kárpáti borzderes, a 20-30 birka és 30-40 kecske 200 bála szénát fogyaszt el évente. Egy jó évben, ha van eső, Szabolcs a negyedét tudja megtermelni, a többit meg kell vennie, de tavaly például csak a 10-15 százalékát sikerült betakarítania. A különbözet bálánként legalább 5000 forint.

1,3 hektáros földjén mindig azt termelt, aminek piaca volt: paradicsomot, spenótot, de az utóbbi években leginkább kaszálóként hasznosítja.

A családnak köztisztviselőként, illetve főállású anyaként nincs is nagyon reményük arra, hogy a forrás- és földhiányuk érdemben változzon. Szabolcs szerint tőlünk nyugatra vígan meg lehet élni egy akkora gazdaságból, mint az övék, de itthon nem.

Mivel kicsi a birtokuk, kevés földalapú támogatásra jogosultak, amit pedig az állatokra lehet igényelni, az kiszámíthatatlanul, rendszerint csak nagyon sok késéssel érkezik meg, miközben sokat romlik az értéke.

„A nulláról kezdtük, és azt szoktam mondani, hogy most is ott vagyunk. A traktoron nincs fülke, és ha mínusz tíz fok van, akkor nagykabátban traktorozom.” Télre általában nagyon elfáradnak, a teheneket ilyenkor nem is fejik, de az elgondolásuk, hogy elsődlegesen a saját fogyasztásukat termelik meg és csak a többletet adják el, egyébként sem változott.

Mivel organikusan gazdálkodnak és semmilyen vegyszert nem használnak, sokan járnak hozzájuk vásárolni a környékről, szezonban pedig a Balaton-partról is. Korábban piacoztak, illetve nagykereskedőknek, felvásárlónak adták el a terményt és az állatokat, azonban ez többnyire nem érte meg.

„Négy-öt éve nem adtam el juhot felvásárlónak. Utoljára 520 forintot fizettek volna élő kilójáért, miközben 1500 forintért adták tovább.”

Szabolcs szerint ilyen haszonért nem érdemes megszakadni, de az értékesítéssel mindig van egy kis szerencséjük is. Amikor például sok volt a bárány, de nem akarta leadni, a veszprémi egyetemen tanuló arab hallgatók jöttek, és vásárolták meg saját fogyasztásra.

Jelenleg is kollégák, ismerősök, barátok és az ő ismerőseik a vevőik, a „marketingtevékenységük” pedig nagyjából kimerül a Kemes Tanya Facebook-posztjaiban. Szabolcs a mezőgazdasági gépeivel bérmunkát is vállal, amit rendszerint nem pénzben, hanem terményben vagy termékben fizetnek ki neki. „Az oda-visszasegítés, a barter mindig jól működött vidéken.”

Előnyben részesíti az őshonos állatokat. Cikta juhai ősi magyar fajták. Hófehérek, a kos kivételével szarvatlanok és teljesen faggyúmentesek, aminek köszönhetően nagyon jó a tisztahús-kihozataluk. A kecsketartás parlagival indult, de végül egy teljesen keverék állomány alakult ki.

Terveznek még a tyúkokon kívül egyéb szárnyast és sertést is tartani. Ha erre sor kerül, azzal véglegesnek tekintik a haszonállat-állományt.

Szabolcs nagyon sok mindent megtanult az iskolában és a munkahelyein, legfontosabb személyes tapasztalata azonban sajnos annyi az állattartásban, hogy „az embernél nagyobb állat nincsen”. A falu közelsége és a városból érkezők miatt ugyanis nem telik el hét, hogy ne kelljen valakire rászólnia, ne bántsa, ne etesse, ne piszkálja az állatokat, ne hozza el az otthoni maradékot, ne dobja el a szemetét.

A Nemzeti Agrárgazdasági Kamarának alakulása óta tagja. A megyei kistermelői tagozat társadalmi elnökeként – és persze gyakorló kistermelőként –

úgy látja, hogy az elmúlt 5-10 évben nagyon sok jogszabályi változás történt, amelyek megkönnyítették a kistermelők életét, de az uniós támogatási rendszernek megvannak a maga hátrányai.

A technológiai és minőségi előírásokkal ugyanis sok esetben nem tudnak gazdaságilag lépést tartani a kistermelők, hiszen évről évre növelik a termékek előállítási költségét, amit az árakban nem tudnak érvényesíteni.

Aki szépen és igényesen dolgozik, idővel bármilyen piacra bejuthatna a termékével, de ennek óriási gátja a finanszírozás és a termőföld hiánya.

Az állattartók és késztermék-előállítók aránytalanul kedvezőtlenebb helyzetben vannak a szántóföldi növénytermesztőkhöz képest.

Neki például 10 hektárra lenne szüksége az állatok takarmányozásához, amihez kellene 32 millió forint. De ha bemenne a bankba, a hitelintézet ezt nem előlegezné meg.

Tíz-tizenöt év alatt talán ki tudná termelni a szükséges pénzt, de az nagyon hosszú idő egy ilyen felgyorsult világban. Mindeközben olyan gazdálkodók is megkapják a legelőikre az uniós támogatást, akik nem tartanak állatot, de igazából az sem számít nekik, hogy lekaszálják-e a szénát vagy sem.

Véleménye szerint a kistermelő a mezőgazdaság arca, ő az, akihez a termékeken keresztül képes kapcsolódni a fogyasztó.

„Erős, fizetőképes polgári társadalmi réteggé válhatnánk, ehelyett inkább csak nehézségekbe ütközünk.” Az utóbbi években azt is szomorúan tapasztalja, hogy nagyon elöregedett a mezőgazdaságot fenntartók korosztálya. Fogynak az élelmiszer-termelők, állattartók, földet művelők. Márpedig, ha nem lesz termelő, akkor élelmiszer sem lesz. Az is igaz, hogy egyre többen vannak olyanok, akiknek elegük van a városi létből, és szeretnék megtermelni az ételüket. Kis szerencsével talán ők fogják betölteni az űrt az élelmiszer-ellátásban. Szabolcs mindenesetre a nehézségek ellenére is nagyon optimistán tekint a jövőbe, és bízik a pozitív változásokban.

 

Forrás: Kistermelők Lapja