Hazánkban egyetlen mókusfaj, a vörös mókus él, de nevével ellentétben egyedei közt szép számmal előfordul sárgásbarna, szürkés bundájú, sőt némelyik már-már egészen feketének látszik. Selymes tapintású, puha prémjük miatt hajdanán vadászták is, és hosszú, finom szőrű farkuk is több egyed vesztét okozta, a belőle készült ecsettel szívesen dolgoztak a festők. Szerencsére azonban nálunk a ma már védett mókusokat sosem vadászták olyan mennyiségben, hogy állományuk jelentősen megfogyatkozott volna, sőt napjainkban újabb és újabb területeket hódítanak meg. Főként az Északi-középhegységben és a Dunántúlon élnek, de szinte mindenhol felbukkanhatnak az országban.
Mint az ernyő
A vörös mókus Írországtól Japánig előfordul, s a tőlünk nyugatabbra élő állomány főként a fenyveseket, míg a keletiek inkább a lombhullató erdőket népesítik be. Hazánkban különösen a vegyes állományú erdőket kedvelik, ahol a fafajok eltérő termésérésének köszönhetően folyamatosan jutnak táplálékhoz. Erdőgazdálkodásunkra jellemző szálaló vágás, az erdőfoltok, illetve a fás, cserjés sávok meghagyása, kialakítása mindinkább kedvez a mókusoknak. Ezek az állatok ugyanis a fákon ugyan akrobatikus ügyességgel mozognak, a földön felettébb esetlenek, s ott könnyen válhatnak ragadozók prédájává. A mókusok testfelépítése szinte teljes mértékben az ágak közötti mozgáshoz alkalmazkodott. A kifejlett állatok orrcsúcstól a farokvégig akár félméteresek is lehetnek, s ennek felét hosszú, dús szőrzetű farkuk teszi ki. Testtömegük viszont mindössze 20-50 dekagrammos. Mellső lábukon 4-4, a hátsókon 5-5 ujj található. Az ujjak mintegy 3 centiméter hosszú, tűhegyes karomban végződnek, ezekkel még a legvékonyabb ágakon is könnyűszerrel megkapaszkodnak. De még így is előfordulhat, hogy a mókus leesik az ágról: ilyenkor lompos farkuk segítségével ejtőernyősként érhetnek a földre, így nagy valószínűséggel a 6-8 méteres zuhanástól sem sérülnek. Az ágról ágra szökkenés közben pedig kormányként szolgál a dús farok.
Több fészek
A mókusok jellemzően nappal szerzik meg táplálékukat, építik fészkeiket. Egy állat általában több fészket is épít, tartózkodó, szülő- és alvófészek is létezik. A fészket odúba, nem ritkán vastag faágak villájába készíti, de ahol sok a nyest és a nyuszt, inkább az ágak végébe építkezik, ahová nem merészkedik a ragadozó. A zord téli napokon használt, általában 30 centiméter külső átmérőjű fészket igen gondosan alakítja ki, míg a tartózkodó fészek 15-16 centis. A hidegben teljesen összegömbölyödik, s lompos farkával betakaródzik, de nem alszik téli álmot. Gyakran felébred, s ilyenkor a nyár és ősz folyamán kialakított raktáraiból lakmározik. Amikor viszont hó fedi a tájat, nem mindig találják meg az általában a föld alá készített raktárat. De az is megtörténhet, hogy egyszerűen csak elfelejtik, merre ásták el az eleséget, vagy éppen más mókus fosztja ki az éléstárat. A fiatal egyedeknek kevesebb idejük van a téli éléskamrák kialakítására, feltöltésére, illetve tapasztalatlanok is, így sokszor legyengülhetnek a tél folyamán, és akár el is pusztulhatnak.
Magányos állat
A mókusok télen párzanak, így 5-6 hetes vemhesség után már február és április között megszületnek a tavaszi fiatalok. Ezeknél az elléseknél 4-7 kölyök látja meg a napvilágot. Táplálékbőséges években egy második ellés is jellemző, de olyankor csak 2-4 utód születik. A kölykök szeme 4-5 hetes korukban nyílik ki, s általában 50 napos korukban már kijárnak a fészekből. Pár héten belül önállósulnak, s 4 hónaposan már szüleikhez hasonló szőrzetben pompáznak. Egyéves korukra ivarérettek, s melyek megérik a 2. életévüket, sokkal nagyobb eséllyel élnek tovább, olykor 7 évig is.
Bár a mókusok felettébb mozgékony állatok, ritkán hagyják el a 6-7 hektárnyi területüket. Egy-egy mókusterritórium nagysága annak függvényében változhat, hogy az állat milyen idős, illetve milyen nemű. De legalább ilyen fontos, hogy a populáció hierarchiájában hol helyezkedik el az egyed. A mókusok alapjában véve magányos állatok, a hím a nősténnyel csak párzás idején van együtt, ugyanakkor egy-egy terület mókuspopulációja bonyolult alá- és fölérendeltségben él. Az erőteljes hímek territóriumai jellemzően nem fedik egymást, míg a fiataloké és a nőstényeké gyakorta egymásba ér.
A mókus döntően az erdőben termő növények hajtásaival, rügyeivel, gyümölcseivel, magvaival táplálkozik, különösen a tölgy- és bükkmakkot, valamint a fenyőmagot eszi, de nem veti meg a madarak tojásait, fiókáit sem. Olykor-olykor gombát is fogyaszt.
Veszélyes rokon
Bár a természetközeli erdőgazdálkodásnak és a hathatós védelemnek köszönhetően vörösmókus-állományunk az elmúlt időszakban némileg növekedett, mégis kérdéses, hogy unokáink gyönyörködnek-e majd e bájos rágcsálókban az erdei túráik során. Kontinensünkre ugyanis az elmúlt évszázadokban több helyre betelepítették az amerikai szürke mókust. Ez pedig nemcsak jól alkalmazkodik a megváltozott környezethez, hanem emésztése is hatékonyabb, így több zsírt tud felhalmozni a télre, s nagyobb a túlélési esélye. Ennek, valamint a szürke mókusok által terjesztett vírusos megbetegedésnek tudható be, hogy mára Európa több pontjáról is eltűntek a vörös mókusok. A szürke mókus kedvencként tartását az EU-ban a közelmúltban betiltották, s állományapasztással is igyekeznek megóvni az őshonos mókusokat. A vörös mókus nálunk élő legközelebbi rokona az ürge.
