Sokféle kertet láttam már életemben, de olyat, ahol lépten-nyomon meglepődik, elmosolyodik, fölnevet az ember, bizony keveset. Márpedig itt akkor is derűs az ég, ha épp nem süt a nap. A csendes jókedv, a harmónia a háziakból árad.
Érkeztünkkor óvatosan nyílik a deszkakapu – Boróka, a házőrző már az utcán fogadná a jövevényt – és a vendéglátó házaspár barátsággal vezet körbe otthonán. A könyvekkel és alkotásokkal gazdag nappali a teraszra nyílik, ahonnan közvetlenül a kertbe sétálhatunk. Itt szinte semmi se szokványos. A rakott kőkerítés inkább csak sejthető a szabálytalan alakú, sűrű sövény mögött. Középütt tisztás, körben orgona, tamariszkusz, tiszafa, madárbirs, mogyoró, boróka, bangita, puszpáng, sóskaborbolya, és még sokfajta dús bokor. Fölöttük formás fává nőtt bodza és kökény nyújtózkodik. Ritkaságnak számít az errefelé őshonos szentendrei rózsa. A kertben lakó különös, fehér mészkő szobrok, jelzésszerű nyúlánk emberalakok meg-megállítják a nézelődőt. Jóformán a ház falából, a terasz kövezetéből terebélyes fügefa nő, telis-tele gömbölyödő terméssel. A kis vesszőt egykor a szomszédtól kapták, akinél sorra elpusztultak a délszaki csemeték, ám az itteni jó helyre lelt. Csakúgy, mint az épület fölé magasodó két sudár ciprusfa, aminek magját leányfalui kertész barátok hozták rég az Adriai tenger mellől. Tövüknél tarka csigaházak, kagylóhéjak hevernek. A hangulatos csecsebecsék dolga, hogy otthonossá tegyék a helyet a mediterrán növényeknek. Fontos, hogy mindenki jól érezze itt magát. Még arra is telt Berta lányuk tréfás kedvéből, hogy a befogadott eb urasan lakjon: a kutyaólat klasszikus római patríciusháznak festette, oszlopcsarnokkal, timpanonnal, az „építés” évét jelölő római számmal. Másik kedves festői ötletével a bejárat mögött csúfoskodó rozsdás gázóra-dobozból varázsolt mesebeli bagolykalitkát.
A tenger emléke
– Hogyan született ez a jellegzetes hangulatú kert?
– A szobrászat koszos és lármás mesterség. Fiatalon, még diákként elhatároztam, hogy keresek a városon kívül olyan helyet, ahol élni és dolgozni is tudok. Errefelé 1962-ben még nem volt más, mint kukoricaföldek – mutatja a korabeli fényképet a művész: poros földút a kukoricatábla mentén, pásztor ballag rajta pár kecske és tehén nyomában… Úgy hívták a környéket, hogy „Tómelletti szőlőhegy”. Nem volt se víz, se villany, és bejártak a szarvasok. Évával, aki iskolatársam volt a Képzőművészeti Gimnáziumban, összekötöttük az életünket, és belevágtunk a házépítésbe. Pénzünk nem volt, kétkezi segítségünk annál több, nagy a család, és jöttek a barátok is. A telekhatárt eleinte úgy jeleztem, hogy vesszőket vágtam a közeli bozótosból, leszúrtam őket, és drótot húztam köréje. Arra nem gondoltam, hogy idővel a vesszők kihajtanak… Ettől olyan vegyes a kerítés menti sövény. Később hoztunk faiskolából
– Nemcsak a nagyra nőtt délszaki fák, de a tavacska körüli jukkák, cserjék, a dézsás citrusok is hirdetik a mediterránum iránti vonzalmat.
– Édesanyám fiumei olasz lány volt, és a háborús idők viszontagságai után, amikor édesapámat „kicsi robotra” hurcolták orosz fogságba, itáliai nagyszüleimnél leltünk menedéket anyámmal és testvéreimmel. Gyerekként örökre belém ivódott a hely gyönyörűsége, a napsütés, a tenger, a különös élővilág.
– E kert legmeghatározóbb elemei mégis a szobrok, amik szervesen „idenőttek”. Játékos, groteszk, vagy filozofikus hangulatú alkotások, mindannyian őslakosok.
– Itt faragtam őket és itt várták a további sorsukat is. Köztérre kerültek, kiállításra mentek, vagy új gazdára találtak. Addig is megkerestem nekik a legjobb helyet. Volt, amelyik végleg „gyökeret eresztett”. A zöld környezet jól áll a mészkőnek, kiemeli, életre kelti. A bronzzal viszont birokra kel a növényzet, elnyomja.
Oroszlán a bodza alatt
Csíkszentmihályi Róbert híres bronz kisplasztikái, a sajátos humorú ember-állatfigurák nem a szabadba kerültek. Ám a nagyméretű jelképes kőalakok a terasz előtt, a kerítés mellett, a tisztás szélén szinte ráköszönnek az emberre. Egyikük a „Helyes irány” címet kapta, és példa arra, hogy még a nyelv is alkotórésze lehet a szobornak. Az arctalan figura törzsén köröskörül rávésett politikai frázisok sorjáznak: „megállíthatatlan fejlődés, megbonthatatlan testvériség, fáradhatatlan éberség, rendíthetetlen bizonyosság” és effélék. 1982-ben idézte őket a szobrász. Akkoriban nem volt veszélytelen vállalkozás, ma már csak bizarr lenyomata a kornak. Az idő és a kerti borostyán lassan e szobrot is beszövi majd, ahogy másik munkáját, a közelben álló emberpárét, vagy a bodzafa alatt heverő hatalmas oroszlánfejet. Utóbbi története igencsak kalandos, és az 1930-as évekre nyúlik vissza.
– A Kossuth téren látható monumentális Tisza István emlékművet a háború után szétbontották, és a mellékalakokat különböző helyeken felállították. A kompozíció fölé tornyosuló oroszlánfigura a Parlament szomszédságából rövid időre a Hegyalja útra került, majd darabjaira szedték, s a Kiscelli Múzeum kőraktárában végezte. Az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy felajánlották ingyen elvitelre. Így kerülhetett fiatal szobrászokhoz kőanyagnak több emlékműtöredék, amiről az ügyeletes politika úgy vélte, már soha nem lesz „aktuális”, és legfeljebb építkezési töltéskőnek való. Hasonló előélete van a nagy kőasztalnak is.
– Kedves és látványos ötlet, hogy meghagyták a nehéz, rusztikus kőlapon kisarjadt mohatelepeket, apró növényeket. A közéjük tett pici házikókkal valóságos mini tanyákat teremtettek.
– A kis porcelánházakat Rovinjból hoztuk, és mintha épp ide termettek volna. Persze így nehezebb az asztalon ebédelni, de nem bánjuk.
Kőcsiga és borostyán
Az otthon játékossága mögött a családanya, Éva kedélye sejlik. A szeme is nevet, míg meséli, hogy vadgazda végzettségű fiuk rosszallja ugyan a nem idevalósi növényeket, de elnézi szülei bohémságát. Közben megmutatja a tiszafa-alagutat, az unokák kedvenc játszó-búvó helyét, meg a „veréblakótelepet” a cipruslombok között.
– Régebben sokféle madarunk volt, de mióta Boróka hozzánk került, nincs nyugtuk szegényeknek. Hajkurássza őket, akárcsak a széphangú tücsköt. Pedig a cserjebozót nagyszerű fészkelő hely, és az énekesmadarak a növényvédelemről is gondoskodtak. Nem szívesen avatkozunk bele a természetbe, ezért nem vegyszerezünk, és a növényeink is szabadon nőnek. Élvezzük, hogy ilyen vadregényes. Csak a füvet nyírjuk, de az is egyszerű ősgyep, nem ültetett pázsit. Néha Róbert szobrait is „megnyírom”, ha túlságosan benövi őket a borostyán.
– Másképp is birtokba veszik a kertlakók a műveket. A Zene című szobor hegedülő figuráján kis házas csiga bújt meg a hangszer hűsében. Évmilliós, megkövült elődje viszont szoborrá változott.
– A véletlen hozta utamba – mutatja a művész a különös szépségű rusztikus márványszobrot. – Törött lépcső hevert az utcán, és a tardosi vörös mészkődarabban megláttam az őskövületet. Hazahoztam, és figurát faragtam köré. Ez lett „A csiga bemutatása”. A szobraim humora természeti humor, a bölcsességük – ha van – természeti bölcsesség.
Az idő üzenete
A ház mögötti kis fűszerkert petrezselymes, bazsalikomos, rozmaringos cserepei szépen megférnek a szomszédos szoborraktárral, a mester vatikáni dombormű-tanulmányaival. Együtt a hétköznapi élet, és az emelkedettség.
– Itt szoktam dolgozni, az érmek, kisplasztikák mellett nagyméretű köztéri szobrokat, emlékműveket is készítek. A Vatikánba került domborművekhez – Boldog Dominici János, Boldog Erzsébet és Boldog Hedvig portréihoz – készített pályázat darabjai is itt kaptak helyet, Éva konyhakertje és ruhaszárítója békés társaságában. Érdekes dolog a helyválasztás. Nézze csak a kert végi bozótosból kimagasló cédrust! Sára lányunk kezdetben a Mezőgazdasági Múzeumnak növényeket rajzolt. Akkoriban éppen magszállítmány érkezett és kapott belőle cédrusmagot. Elültettük itthon a kerítés mellé. Márton, aki még gyerek volt, a kert közepébe javasolta. Leintettem: minek az nekem középen. Hát, nem neked – mondta, és föl se tűnt, milyen igaza van. Akkor még nem gondoltam rá, milyen hosszú életű ez a fa. Ha baj nem éri, matuzsálemi kort, akár ezer évet is megérhet. Mi ahhoz képest az ember élete?
Sándor Mária
