(A Force-feeding of geese and society’s appreciation
Summary. The authors’ aim was to determine how the Hungarian consumers consider the force-feeding of geese and how they perceived the campaign of Four Paws organization in 2007. According to the results of their questionnaire survey the current practice of goose liver production is accepted by the society as a whole that supports the governmental attitude protecting this agricultural sector. At the same time the evaluation of the Hungarian consumers’ opinions with data-mining techniques revealed that the younger generation is much more responsive to the animal welfare messages and arguments than the older people. Therefore, the preservation of market shares, furthermore, the sustainment of some food-producing sectors requires more cooperation between the education, the veterinarians, the farmers and the marketing experts, so that the consumers would better know and, as far as possible, gain personal knowledge about the practice of animal husbandry, thereby, they would accept the activity of the sector in the widest range.)
A haszonállat-tenyésztés gyakorlatának számos etikai kérdése van. Ezek – jóllehet a filozófia szintjén régóta jelen vannak – az elmúlt évtizedekben a közgondolkodásban is előtérbe kerültek (9, 23, 24, 34). A libatömés nemzetközi szabályozásának elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy az egymást váltó generációk egyre bátrabban tesznek fel olyan kérdéseket, amelyek a hagyomány és a mintaadó elit magatartása szabályozta társadalmakban nem vagy csak elvétve kerültek napirendre. A libatömés nemzetközi megítélésének példája jól mutatja, hogy a modern társadalmakban az állattenyésztési technológiák társadalmi elfogadását napjainkban már sokkal inkább az általános normákkal fennálló összhang, mint a hagyomány vagy a rövid távú gazdasági érdek befolyásolja (6, 7, 13, 14, 21).
Az állattenyésztő rendszerek és az „állati jogokat” zászlajukra tűző csoportok kapcsolatrendszerében új helyzetet teremt, hogy a fogyasztóknak egyre kevesebb közvetlen tapasztalata van az állattenyésztés gyakorlatáról, ugyanakkor a korszerű hírközlő rendszerek révén gyakorlatilag korlátlan és azonnali lehetőség nyílik az esetleges hibás tenyésztési gyakorlat bemutatására és az általánosításra. A libatömés kapcsán kialakult helyzet jól mutatja, hogy kicsi, de a modern média eszközeit hatékonyan felhasználó szervezetek milyen erőteljesen képesek befolyásolni egy nagy múltú ágazat helyzetét.
Az állatjóllétről
Már az ősi civilizációknál megfigyelhető az a törekvés, hogy az állattenyésztés során korlátozzák az állatok szenvedését (20). Az állatjóllét nem tudományos fogalomként alakult ki, sokkal inkább a társadalmi párbeszédben fogalmazódott meg annak érdekében, hogy kifejezze az állatokkal való bánásmód kapcsán felmerülő aggodalmakat.
Az állatjóllét és az állatok egészségi állapota közötti első megkülönböztető definíciót a Brambell-jelentés (3) tartalmazza. Eszerint: az állatjóllét olyan átfogó kategória, amely az állatok fizikai és mentális szempontból egyaránt kedvező állapotát foglalja magában. Ebből adódóan minden olyan esetben, amikor az állatok jóllétét kíséreljük meg értékelni, figyelembe kell vennünk azokat a tudományos bizonyítékokat, amelyek az állatok anatómiai és élettani jellemzőiből és viselkedéséből vezethetőek le. Így az állatjóllét olyan mentális és fizikai egészségi állapotot jelent, amelynek eredményeként az állat összhangban él környezetével.
A Brambell-jelentés közzététele óta eltelt több mint négy évtizedben számos további kísérlet történt az állatjóllét fogalmának meghatározására. Ezek közül egyesek alapvetően az élettani igények kielégítésére szűkítik le a fogalmat. McGlone szerint nem csak akkor nem kielégítő az állatjóllét szintje, ha az állat fiziológiai rendszerei olyan mértékben zavartak, hogy annak túlélése vagy szaporodása veszélyeztetett (22). Duncan az állatjóllét fogalmát tágabban értelmezi. Véleménye szerint önmagában sem az egészségi állapot, sem a stressz hiánya, sem a jó kondíció nem tekinthető az állatjóllét elégséges feltételének (8). Az állatjóllét attól függ, mit érez az állat.
Fraser és Broom az állatjóllét fogalmát az állat-környezet rendszerben értelmezi: véleménye szerint ez a fogalom az állat és környezete közti összhangot fejezi ki (10). Ehhez a véleményhez áll közel Rollin álláspontja is, aki az állatjóllét fogalmát a természetességgel kapcsolja össze (25). Szerinte az állatjóllét nem egyszerűen a fájdalom és a szenvedés minimalizálását, hanem az állat természetes igényeinek kielégítését jelenti. Ezek együttesét a szerző a célt, a végcélt jelentő görög telos szóval fejezi ki. Carpenter szerint a haszonállatok jólléte attól függ, milyen mértékben képesek szenvedés nélkül alkalmazkodni az ember teremtette környezetükhöz (5).
A meghatározásokból adódóan az állatjóllét komplex felfogása egyaránt magában foglalja az élettani, érzelmi tényezőket, valamint az állat természetes környezetével való összhangját. Visnyei szerint az állatjóllét az állatvédelem fogalmánál többet jelent: olyan tartási követelményeket, amelyek lehetővé teszik az állatok számára, hogy a fajokra jellemző etológiai viselkedést gyakorolhassák (33).
Miközben az állatjóllét fogalma egyre inkább polgárjogot nyert az állattenyésztők és az állatorvosok gondolkodásában, a kérdés filozófiai vetületei is előtérbe kerültek, jóllehet Fraser szerint az állattenyésztéssel és az állatjólléttel foglalkozó szakemberek, valamint a filozófusok hosszú ideig egymással párhuzamosan, teljesen különböző nézőpontok szerint elemezték az állatjóllét problémakörét (11).
A XX. második felétől a fejlett országokban mind nagyobb számban hangzottak el olyan vélemények, amelyek a korábbi, döntően ösztönös állatvédő mozgalmaknak filozófiai keretet adtak. Harrison már 1964-ben feltette a kérdést: jogunkban áll-e megfosztani az állatokat az élet minden örömétől csupán azért, hogy testükből minél gyorsabban, minél több pénzhez jussunk? Nagy vihart kavart könyvében azt állítja, hogy a rabszolgák és a nők egyenjogúsításának mintájára a civilizáció fejlődése az állatok egyenjogúsítását is megköveteli (17). Singer szerint nincs erkölcsi alap arra, hogy az állatok fájdalmát kevésbé fontosnak tekintsük, mint az emberekét (27).
Összefoglalva megállapítható, hogy az ezredforduló időszakában az állatjóllét szempontjának érvényesítése mind nagyobb szerepet kap a tudományos és az állampolgári gondolkodásban egyaránt. Ez számos esetben paradigmaváltást követelhet meg az állattenyésztő vertikumokban.
A libatömés – egy hagyományos technológia új társadalmi megközelítésben
A libatartás, a -tömés és a hízottliba-máj előállítása több ezer éves múltra tekint vissza. A fennmaradt domborművek és szobrok bizonyítják, hogy már időszámításunk előtt két és fél ezer évvel ezelőtt, az egyiptomiak is foglalkoztak libatartással, töméses hizlalással és hízott máj előállításával. A libatömés valószínűleg innen terjedt el és vált általánossá a földközi-tengeri medence számos kultúrájában (6, 32). Közép-Európában – így a Kárpát-medencében is – a középkorig terjednek a libatenyésztés hagyományai. Az európai gasztronómiában a görög-római konyhaművészettől a zsidó-keresztény kultúrkörig jelentős hagyományai vannak a liba- és kacsamáj különböző technológiákkal történő elkészítésének (32).
A világ éves kacsa- és libamájtermelése 20 000 t, amelyből 16 000 t-t Franciaország állít elő. Magyarország a második legnagyobb termelő, 2000 t-val, de a libamájtermelés szempontjából hazánk szerepe meghatározó (60%). A fennmaradó 2000 t megtermelésén elsősorban Spanyolország, Bulgária és Izrael osztozik. Egyre növekszik Kína piaci jelenléte. Az ázsiai óriás 2005-ben még mindössze 100 t-t termelt, de célul tűzte ki, hogy néhány éven belül eléri az 1000 t/év előállítási mennyiséget (12). Egyelőre a kínai kacsa- és libamáj még nem hagyja el az ázsiai kontinens területét, így közvetlenül nem is fenyegeti piacainkat.
A libatöméssel kapcsolatos etikai aggályok jelentős múltra tekintenek vissza. Sullivan és Wolfson szerint például már a zsidó jogtudós Rashi (1040–1105) is felemelte szavát a libák szenvedésével szemben (29). A libatömés megítélése a múlt század nyolcvanas éveiben került egyre erőteljesebben az érdeklődés homlokterébe. 1985-ben az Iroquois Brands vállalat egyik részvényese, Lövenheim sikeres pert nyert a cég ellen, mert az Franciaországból libamájat importált. A bíróság állatjólléti érvekre hivatkozva kötelezte a vállalatot a libamájimport beszüntetésére. Az eset néhány hét alatt bejárta az egész amerikai sajtót (30).
A libatömésre épülő termék-előállítás korlátozott lehetőségeire figyelmeztetett Buckland és Guy tanulmánya is, amely szerint: „…a hízottliba-máj előállítása jelentős állatjólléti aggályokat vet fel, és ezért ezt a gyakorlatot a FAO nem támogatja. Jelenleg a libatömést az EU csak a hagyományos termelési körzetekben engedélyezi. Ez a helyzet könnyen változhat, és még szigorúbb szabályok léphetnek életbe. Számos európai állam – köztük Lengyelország – már teljesen megtiltotta a hízottliba-máj előállítását” (4).
Magyarországon, szakmai körökben már a kilencvenes években felvetődtek a libatöméssel kapcsolatos aggályok. Az EU-csatlakozás állattenyésztési összefüggéseivel foglalkozó tanulmányában Sánta erre már 1997-ben felhívta a figyelmet (26).
1999-ben az izraeli állatvédő szervezeteket tömörítő NOAH koalíció azzal a keresettel fordult Izrael állam Legfelsőbb Bíróságához, hogy az 1994-ben elfogadott állatvédelmi törvény alapján utasítsa a Mezőgazdasági Minisztériumot a libatömés befejezésére irányuló rendelet kiadására. Tüntetéseket, virrasztásokat szerveztek, tájékoztatótáblákat helyeztek el, videofilmeket és TV-reklámokat készítettek, közismert médiaszemélyiségeket szerepeltettek, és arra törekedtek, hogy minden izraeli állampolgár találkozzon a „Hízott máj – mennyi kegyetlenséget kell még lenyelnünk?” szlogennel. A reklámkampánynak vallásos közegükben befolyásos rabbik éppúgy részei voltak, mint a sztárszakácsok és a több divatos étterem, amelyek azzal hirdették magukat, hogy nem szolgálnak fel libamájból készült ételeket.
Az izraeli Legfelsőbb Bíróság tárgyalása számos, magyar szempontból is nagyon fontos kérdést vetett fel. Valamennyi bíró abból indult ki, hogy a libatömés szenvedést okoz az állatoknak, továbbá az állati szenvedéssel szemben nem lehet a profitnövelés vagy a gasztronómiai örömök megszerzésének szempontját állítani. Arról már megoszlott a bírák véleménye, hogy a libatömés gyakorlata kimeríti-e az állatkínzás vagy az állatokkal történő kegyetlen bánásmód törvényben meghatározott fogalmát. Figyelemre méltó, hogy a libamáj-előállítást milyen erőteljesen támadta az izraeli közvélemény, holott a libamáj a zsidó gasztronómia szerves része (13).
Grunis bíró indoklásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a libatömés úgy okoz indokolatlan mértékű szenvedést, hogy nem alapélelmiszert, hanem luxuscikket hoz létre. A bíró arra is felhívta a figyelmet, hogy az állatok szabadságát korlátozó tenyésztéstechnológia számos más állattenyésztési ágazatban is megtalálható. Példaként azt a gyakorlatot emelte ki, amikor a borjakat karámokban nevelik annak érdekében, hogy húsuk minél puhább legyen. Az ítélethez fűzött különvéleményében azt is hangsúlyozta, hogy „a libák szenvedését nem lehet a tenyésztők szenvedésének növelésével csökkenteni.” Strasberg-Cohen bíró szerint a mezőgazdaság érdekeire történő hivatkozás nem adhat felmentést az állatvédelmi törvények alkalmazása alól (29).
Takarmányozástechnológia
A libákat naponta többször, kézzel, tömőtölcsérrel vagy géppel tömik. A tömés időtartama kézi tömés esetén 29–32 nap, tömőtölcsérrel 21–24 nap, gépi töméssel pedig 18–21 nap. A tömési időszak alatt – körülbelül 2–3 hét – 18–22 kg kukoricát kell a szárnyassal megetetni (2). A töméses hizlalás során a szárnyasokat szénhidrátokban gazdag takarmánnyal etetik, pontosabban túltáplálják. Az eljárás célja, hogy az állat minél rövidebb idő alatt minél több energiát raktározzon el a máj sejtszerkezetében. A szakirodalom szerint a libamáj előállítása kizárólag kényszeretetéssel valósítható meg, bár számos kutatás foglalkozik alternatív, kíméletesebb technológiák fejlesztésével Franciaországban, Izraelben és Magyarországon is (14, 19). Az eddigi magyar vizsgálatok kimutatták ugyan, hogy a tömést nem igénylő hízottliba-máj előállítása a hagyományoshoz képest kisebb költséggel jár és így a termelők számára nagyobb nyereség elérését teszi lehetővé, azonban az ilyen máj tömegét és minőségét tekintve meg sem közelíti a hagyományos, tömésen alapuló hízottliba-máj tulajdonságait (31).
A technológia korszerűsítésében fontos szerepet kapnak az állatjólléti szempontok is. Az eljárások a természetes élettani folyamatok optimalizálásán alapulnak, többek között fényhatásokkal és az itatás rendjével próbálják növelni az állatok élelem utáni vágyát (15). A korszerű rendszerekben az előkészítő (pregavage) szakaszon nagyobb hangsúly van, mint magán a töméses hizlaláson (gavage). A tömés lerövidül 14–16 napra és napi kétszeri tömésre, így kíméletesebb. Az előtömésben csak egészséges és felkészült állomány vehet részt. Legkorábban 12–13 hetes korban kezdik az előkészítést, és lényeges eleme a szakaszos etetési rendszer, amely kedvezően hat az élettani folyamatokra, kíméletesebb a tömés folyamata és javul a máj minősége (2).
Élettani vizsgálatok
A tudományos eredmények szerint az állatok, a Magyarországon 2003 óta általánosan alkalmazott (gépesített, lágygumi tömőcsővel végzett) technológia során jelentős fájdalmat nem éreznek, belső szerveikben és végtagjaikon, bőrfelületükön kóros elváltozások nem tapasztalhatóak. A jellemző elhullási veszteség kicsi, kevesebb, mint 1% (28). A Magyar Állatorvosi Kamara és a SZIE Állatorvos-tudományi Karának közös kutatásai során végzett boncolások azt igazolták, hogy az állat nyelőcsövében sem sérülés, sem kóros elváltozás nem mutatható ki. A tömés során a táplálék akadálytalanul, azaz kellemetlen érzet okozása nélkül jut az állat nyelőcsövébe, tekintettel arra, hogy a libának nem lágy a szájpadlása, valamint hiányzik a garatot záró reflexszerű mechanizmus, amely megakadályozná a túlzott mennyiségű takarmány szervezetbe jutását. A kíméletes tömés gumicsővel történik, amely képes követni a liba tömés alatti esetleges elmozdulását. Amennyiben túl sok takarmány kerül a nyelőcsőbe, a liba – a nyelőcső rugalmasságának köszönhetően – a felesleget száján át kiszórja garatüregéből, ami nem hányásnak, hanem visszaáramlásnak számít (nem a gyomortartalom felöklendezéséről van szó). Fontos, hogy a kényszeretetés rövid ideig tart, így a gumicső miatt kialakuló feszülő és valószínűleg kellemetlen érzés mindössze néhány másodpercet vesz csak igénybe. Amint a ludat elengedik, a tömőcső helye felszabadul, és a takarmány egy részét az izomzat az emésztőcső, másik részét pedig a külvilág irányába mozdíthatja el. A szövettani vizsgálatok bizonyítják, hogy az állatoknak a gondosan végzett tömés nem okoz egészségkárosodást sem a száj-garat üregben, sem a nyelőcsőben, sem az emésztőcső többi szakaszán. Egyedül észlelt különbségként a nyelőcső felszínén előtűnő apró, fehér foltokat írták le, amelyek a nyelőcső mirigyeinek megnagyobbodásai. A megnagyobbodott mirigyek – intenzívebb nyálkatermelésük révén – a nyelőcső síkosságát fokozzák. A nyelőcső izomzata nem károsodik és nem lesz vékonyabb, bár a tömőcső okozta teltség következtében veszít rugalmasságából. Az állatok, az etológiai vizsgálatok alapján, a tömést követően nem szenvednek sem az elfogyasztott tápláléktól, sem a megnövekedett májtól. Erre utal, hogy az állatok pihenő testhelyzetben éppen a májukon fekszenek, míg valós fájdalom esetén kerülnék az érzékeny testrész összenyomását okozó testtartást (28).
Saját vizsgálatok
Anyag és módszer
Kutatómunkánk során a közvetlen megkérdezésre alapuló, és a kapott válaszok matematikai-statisztikai kiértékelését lehetővé tevő, kvantitatív felvételi módszert alkalmaztuk. A kérdőíves megkérdezéseket közterületeken végeztük. A kérdőívet a szakmai szempontok (közérthetőség, egyszerűség, pontosság, tagoltság, átláthatóság, meghatározott sorrendiség, adatkezelési szabályok) alapján állítottuk össze, majd gyakorlati szempontból szűk mintán teszteltük és tovább javítottuk az értelmezhetőségét. A mintavétel kezdetben random módszerrel, azaz a járókelők véletlenszerű megállítására alapozva történt. Később a minta reprezentativitását azzal növeltük, hogy kvóta alapján választottuk ki a járókelőket, hogy a különböző korú válaszadók mintabeli megoszlása minél jobban tükrözze az alapsokaságét, azaz a 18 év feletti magyar állampolgárokét. Tapasztalataink alapján az emberek többségét foglalkoztatta a témakör, ezért a válaszadási hajlandóság nagyobb volt, mint az általános esetekben megszokott. A felmérésre különböző településtípusokon került sor, ennek megfelelően jártunk Budapesten, megyei jogú városokban, kisvárosokban és falvakban. Törekedtünk az ország területi lefedésének kiegyenlítésére is. A felmérés alapvetően zárt kérdésekre épül, mert saját tapasztalataink alapján így javítható a válaszadási hajlandóság és a válaszok relevanciája.
Az adatok matematikai-statisztikai értékeléséhez – a hagyományos leíró statisztikai módszerek mellett – adatbányászati eszközöket is felhasználtunk. Az adatbányászat lényege, hogy nagy adattömegre alapozva keres mintázatokat, kísérel meg feltárni jellemző struktúrákat. Maga az elnevezés megtévesztő: nem adatokat „bányászunk”, hanem adatokból keresünk tudást. A bányászat metafora annyiban helytálló, hogy – az aranymosó munkájához hasonlóan – itt is jelentős mennyiségű „anyagot”, azaz információmennyiséget kell felhasználni, hogy végül hasznos, értelmezhető összefüggésekre derüljön fény (16). Az adatbányászat gyűjtőfogalom, amely nagyon sok eljárást foglal magában. Kutatásainkhoz az SPSS® cég Clementine™ programjának algoritmusait használtuk.
Eredmények
A 926 megkérdezett között 58,1% volt a nők aránya. Ez megközelítően azonos a nők arányával a magyar felnőtt lakosság egészén belül. Életkoruk alapján a válaszadók között megközelítően azonos volt a 18–25 év közöttiek (18%), a 26–35 év (22%), 36–50 év (27%) közötti generációhoz tartozók, az 51–65 év közöttiek (26%) aránya, a 65 év feletti korcsoportba tartoztak a legkevesebben (7%). A válaszadók iskolai végzettsége jól tükrözte a lakosság egészét: 53%-uk legmagasabb képzettsége a középiskolai érettségi, míg 33%-uknak felsőfokú végzettsége volt. Azon válaszadók aránya, akiknek munkája valamilyen módon kapcsolódott a mezőgazdasági termeléshez vagy az élelmiszer-előállításhoz 16% volt. Az összes válaszadó mindössze 6%-a kötődött bármilyen módon a baromfiágazathoz. A mintában túlsúlyban voltak a budapesti lakosok. Arányuk az összes válaszadóhoz képes 41% volt, a megyeszékhelyeken 12%, egyéb városokban 23% lakott. A falun élők a válaszadók mintegy negyedét tették ki (24%). A válaszadók mintegy kétharmada (62%) háztartásának „élelmiszerfelelőse” is. Ők azok, akik rendszeresen vásárolnak a családnak élelmiszert. Az élelmiszer-ipari, mezőgazdasági kötődést tekintve a minta aránya az országos átlagbecsléseink szerint közel megegyezik (16%).
A marketingkutatással foglalkozók körében általános az a vélemény, hogy azok a háztartások, amelyikben gyerek él, mást fogyasztanak és másként válogatnak, mint ahol nincsen kisgyerek. Ezért a kérdőívben külön megkérdeztük, van-e a háztartásban 14 éven aluli gyermek. A válaszadók több mint fele (51%) válaszolt igennel erre a kérdésre.
A válaszok értékelése
A megkérdezettek 3%-a vegetáriánus vagy vegán (halat, tojást, tejet és tejterméket sem fogyaszt). A felmérés során nem találkoztunk olyan válaszadóval, aki a Négy Mancs botrányának hatására nem fogyaszt húst vagy más állati eredetű terméket. A megkérdezettek 82%-a valamilyen gyakorisággal fogyaszt libamájat, de ennek gyakorisága a válaszadók többségénél (60%) évi egy-két alkalomra korlátozódik. A válaszadók határozottan (85%) a magyar tradíció részének tekintik a hízottliba-máj előállítását. A Négy Mancs működése nem gyakorolt meghatározó befolyást a magyar fogyasztók szokásaira.
A Négy Mancs Alapítvány kampányáról a válaszadók mintegy kétharmada hallott. Akik tudtak a szervezetről, azok 68%-a azt is fel tudta idézni, hogy a libatömés ellen léptek fel. Kevesebben gondolják, hogy céljuk az állatmenhelyek körülményeinek javítása (17%) lett volna, elenyésző (2%) azok száma, akik az állattenyésztésben dolgozó emberek védelmét látták tevékenységük mögött. Érdemes kiemelni, hogy a válaszadók több mint harmada nem is hallott az Alapítványról (35%).
A kérdőívet kitöltők közel fele (47%) gondolja úgy, hogy a szervezet kampánya a magyar libamáj kiszorítását szolgálta. Minden hatodik válaszadó (14%) véleménye szerint a kampány célja a szektor dolgozóinak tönkretétele volt. A válaszadók alig több mint negyede (28%), vélte úgy, hogy a szervezet az állatok szenvedése ellen lépett fel. Annak ellenére, hogy a megkérdezettek harmada állítása szerint nem is hallott a szervezetről, e személyek közel fele mégis válaszolt a kérdésre. Erre magyarázat lehet, hogy bár sokaknak az alapítvány neve nem, azonban az általa képviselt ügy már ismerősen csengett. Ez a kérdés egyébként annyira megmozgatta a válaszadók fantáziáját, hogy kimagaslóan sokan több válasszal is egyetértettek. Leggyakrabban a libamájtermelők tönkretétele és a piacról való kiszorítás lehetőségek közül nem tudták eldönteni, hogy melyik áll közelebb az igazsághoz és ezért döntöttek mind a két lehetőség mellett.
Akik szívesen fogyasztják a hizlalt májat és az abból készült termékeket, azok egységesebb, letisztultabb véleményt képviseltek az informáltság szempontjából. Ezeknek az embereknek több mint fele egyetért abban, hogy a Négy Mancs a libatömés ellen lépett fel (51%) és a libamájtermékek kiszorítása és a libatermelők tönkretétele (50%) volt akciójuk fő célja. Hasonló eredményeket kaptunk, amikor a véleményeket aszerint hasonlítottuk össze, hogy a válaszadó a hizlaltliba-májat a magyar tradíció részének tekinti-e. Akik a libamáj és a magyar hagyomány között nem láttak összefüggéseket, azok kisebb arányban ismerték a Négy Mancsot és tevékenységét, jelentős részük pedig úgy gondolta, hogy a civilek az állatok szenvedésének megakadályozása érdekében léptek fel.
A válaszok 41%-a szerint a töméses hizlalás nem okoz szenvedést a libáknak, negyede (25%) szerint pedig ez legfeljebb csak kellemetlen lehet. 5% véleménye alapján az állatok kifejezetten szeretik a tömést, hiszen élelmet kapnak. E három csoport a teljes minta több mint 70%-át teszi ki. Mindössze 6% nyilatkozott úgy, hogy a tömés rendkívüli fájdalmat okoz. A válaszadók 23%-a nem tudta megítélni, hogy ez milyen érzés lehet az állatoknak. A véleménnyel rendelkezők közel 94%-a szerint tehát a libáknak a tömés nem, vagy csak elviselhető mértékű kellemetlenséggel jár.
Azon kérdésünkre, hogy ha tehetné, betiltaná-e a libák tömését hazánkban, a kérdőívet kitöltők túlnyomó többsége (75%) a nem választ jelölte meg. Legtöbben a kulturális hagyomány miatt (64%) gondolkodnak így, jóval kevesebben, – azonban még mindig többen, mint akik a betiltásban látnák a megoldást (9%) – pedig az ágazat dolgozóinak védelmére hivatkozva (12%).
A jövőre vonatkozó kérdéseinkre kaptuk a leginkább megosztott válaszokat. A hatóság feladataira való rákérdezés aktiválta a válaszadókat, akik előszeretettel jelöltek meg akár 2–4 választ is. Legtöbben a kíméletesebb eljárás kidolgozását sürgették (38%), valamivel kevesebben elégedettek voltak a jelenlegi helyzettel (28%), vagyis a jelenlegi jogszabályok szerint (a mezőgazdasági haszonállatok tartásának szabályairól szóló 32/1999. (III. 31.) FVM rendelet 4. melléklete előírásai) szerint járjon el a hatóság (36). A válaszadók körülbelül ugyanennyien (28%) pedig szigorúbb termékjelölést szorgalmaztak azért, hogy a fogyasztók saját maguk dönthessék el, hizlalt vagy nem hizlalt terméket vásárolnak. Ez a jelölési rendszer azonban már 2008. október 1-jét követően működik Magyarországon a mezőgazdasági haszonállatok tartásának állatvédelmi szabályairól szóló 32/1999. (III.31.) FVM rendelet 4. számú melléklete és az élelmiszerek jelöléséről szóló 19/2004. (II. 26.) FVM-ESzCsM-GKM együttes rendelet 6. §-ának előírásai alapján (35), de a válaszadók 55%-a nem tudott róla. A megkérdezettek a legkisebb arányban (6%) a libatömés magyarországi betiltatását választották.
Az EU beavatkozásának, beleszólásának lehetséges mértékét vizsgálva nagyon erős és egyértelmű választ kaptunk. Válaszadóink közel fele (48%) szerint nem lenne célszerű, ha az EU központilag szabályozná a magyar libatömés gyakorlatát. A felsőfokú végzettségűek közül kerültek ki legtöbben (53%) azok, akik a libatömés kérdésére a „magyar belügy” kijelentést tartják helyesnek, legkevesebben (44%) pedig a legalacsonyabb iskolázottságúak gondolkodtak így, akiknél viszont viszonylag magas (20%) volt a „ráérünk még” válasz népszerűsége, megelőzve az alternatív módszerek kidolgozására és a probléma megelőzésére vonatkozó válaszokat (14%).
Vizsgálatainkból megállapítható, hogy a libamáj-előállítás jelenlegi gyakorlatát a társadalom egésze elfogadja, és támogatja az ágazat védelmével kapcsolatos kormányzati magatartást.
A véleményeltérések adatbányászati elemzése
Ha az adatbányászat módszereivel elemezzük a vizsgált mintát, akkor azon belül rendkívül erőteljes különbségeket figyelhetünk meg az egyes rétegek, csoportok között. A gyermekes válaszadók szignifikánsan magasabb arányban gondolják úgy, hogy a tömés nem fáj a libáknak (50% a gyermektelenek 28%-ával szemben), valamint határozottabban állnak ki amellett, hogy a magyar kultúra része a hizlalás (71% a gyermektelenek 50%-ával szemben), továbbá határozottan elzárkóznak a betiltásától.
Várakozásainkkal ellentétben a különböző lakóhelyen élők véleménye jelentős mértékű egyetértést mutatott a különböző kérdések megítélése során. Ez valószínűleg az állattenyésztés szerepének erőteljes csökkenésével magyarázható. Ebből adódóan nem számíthatunk már arra, hogy a vidéken élő, az állattenyésztéshez jobban kötődő válaszadók majd jelentősebb támogatást adnának a jelenlegi tenyésztési gyakorlat fenntartásához.
Az adatbányászat arra is felhívja a figyelmet, hogy míg a válaszadók egészét tekintve csak minden harmadik véleménye szerint okoz kellemetlenséget/szenvedést a tömés a libáknak, addig a különböző életkorúak véleménye között nagyon jelentős eltérések vannak (1. ábra). A 35 év alatti válaszadók körében már több mint 45% osztja azt a véleményt, hogy ez a gyakorlat kellemetlenséget, sőt fájdalmat okoz az állatoknak. Ezen korcsoporton belül különösen az alacsonyabb iskolai végzettségűek bizonyultak fogékonyabbnak erre az érvre. A 35-50 év közöttiek véleménye hasonlít a minta egészéhez, itt azonban az élelmiszer-gazdaságban, ill. az ahhoz kapcsolódó területen dolgozók, vagyis akiknek lehetősége nyílik közvetlen élményekkel gazdagodni az állattenyésztésről, lényegesen elfogadóbbaknak bizonyultak a töméses technológia iránt, mint az ágazatot nem ismerők. Az ötven év feletti válaszadók csoportját tovább bontva azt tapasztaljuk, hogy a 65 év felettiek körében a libatömést az állatok fájdalmához/szenvedéséhez társítók aránya mindössze 7%, azaz a teljes mintában a hasonló véleményt megfogalmazók mindössze ötöde.
Ha arra keresünk választ, hogy a megkérdezettek között miért különülnek el a vélemények a Négy Mancs kampányának célját illetően, akkor ismét csak az életkor bizonyul döntő szempontnak. Az Alapítvány a 35 év alatti válaszadók 50%-ával volt képes elhitetni, hogy célja az állatok szenvedésének megakadályozása (2. ábra). Ezt az üzenetet az 50 év feletti válaszadók mindössze 11%-a tekintette hiteles érvnek. A jelentős különbség valószínűleg abból eredeztethető, hogy a fiatalabb generációk egyre inkább eltávolodnak az állattenyésztéstől (hagyományos, háztáji állattartás ma már vidéken sincs). Komoly hatása lehet az elmúlt évtizedek erőteljes urbanizációjának és a természettől való eltávolodás folyamatának is. Ezzel szemben jobban hisznek a médiának. Az adatbányászati technikák alkalmazásával végzett vizsgálatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a fiatalabb generációk lényegesen fogékonyabbak az állatjólléttel kapcsolatos üzenetekre, érvekre, mint az idősebbek.
Új kihívások – új válaszok
A korszerű kommunikációs eszközök mind szélesebb mértékű megjelenése az állatvédő szervezetek számára új, a korábbiaknál elképzelhetetlenül nagyobb lehetőségeket teremtett. Ma már az interneten működtetett videomegosztó portálokon gyakorlatilag bármilyen manipulatív összeállítást azonnal közzé lehet tenni. A levelezőlisták és weboldalak nemcsak a közösségteremtésnek és -szervezésnek is alapvető kereteivé, a közösségi élet színtereivé váltak, hanem az ellenőrizhetetlen információtovábbításnak is. A magyar baromfiipart meglepetésszerűen érte az állatvédők határozott fellépése a libatömés ellen, erre azonban – a környezet folyamatos megfigyelésével, értékelésével – fel lehetett volna készülni.
A stratégiai tervezésben gyenge jeleknek („weak singals”) nevezik a vizsgált rendszer – esetünkben a magyar libatermelő és -feldolgozó vertikum – működése szempontjából még lényegtelen, de hosszú távú változások előszelét hordozó jelzéseket (1). Az állatjóllét kérdéseinek előtérbe kerülése a fejlett országokban az ilyen jelenségek csoportjába tartozik. A magyar lúdtenyésztők körében nem működtek azok a stratégiai előre jelző rendszerek („strategic early warning systems”), amelyek segíthették volna a veszély felismerését és az elhárítására irányuló felkészülést.
A libatömés példája elvezet bennünket egy nagyon fontos, általánosítható kérdéshez is: ha a korszerű információs rendszerek megjelenésével az áltudomány korábban soha nem látott mértékben terjedhet, akkor mit tehet egy-egy szakma vagy tudományterület saját védelme érdekében? Úgy tűnik, hogy erre ma nincs tudományos válasz. A bizonytalanságot, zavarodottságot jól példázza Koltay tanulmányának részlete: „Világos viszont, hogy nem kell törődnünk például azzal, ha valaki önmegvalósításától motiválva blogot indít, és ott mindenféle, tudományos szempontból megalapozatlan állítást hoz nyilvánosságra (kiemelés a szerzőktől). Nem helyeselhetjük viszont, ha az ott leírtakat azonos érvényűnek tekintik egy lektorált folyóiratban megjelent cikk állításaival. (Ettől függetlenül persze, adott esetben hivatkozhatunk blogbejegyzésekre is.) Látnunk kell, hogy a Web2.0 számos más aspektusa nem hordoz magában ilyen veszélyeket. Ezeknek az eszközöknek egyszerűen nincs releváns érintkezésük a szakmai és tudományos kommunikációval” (18).
Nem kellene törődni a tudományos közösségnek, az egyes területeken működő kutatóknak az áltudománnyal? Nem kellene-e határozottan visszautasítani a szűkebb és tágabb közösségek érdekeit egyértelműen sértő, az objektív valóságot meghamisító, esetleg akár magukra az információk felhasználóira is káros „ismeretek” továbbadását?
Az állattenyésztés megismertetése, szélesebb körű elfogadtatása egyre nagyobb mértékben veti fel annak szükségességét, hogy a fogyasztók személyes ismereteket is szerezhessenek a tenyésztés gyakorlatáról. Ezért a piaci pozíciók megőrzése, sőt egyes állattenyésztési ágazatok fennmaradása – különös tekintettel a lúdágazatra, ahol a tömés mellett a tollfosztás is hagyományos eljárás hazánkban – minden korábbinál erőteljesebben követeli meg az oktatás, az állatorvosok, az állattenyésztők és a marketingszakemberek együttműködését.
Kasza Gyula, Géher Dorottya, Ózsvári László, Süth Miklós, Lakner Zoltán
A cikk a Magyar Állatorvosok Lapja 2011/1. számában olvasható.
