A bendőfolyadék szárazanyag tartalmának 15–20%-a mikroorganizmus, vagyis 1 ml bendőfolyadékban több mint tízmilliárd baktérium, illetve 106 protozoa található. E számokból is látható, hogy a bendő mikroorganizmusainak milyen óriási szerepe van az állat fehérje ellátásában. A bendő mikrofaunáját képező protozoák vagy infuzóriumok több mint 30 faj képviselői. A bendőbaktériumok fakultatív anaerob fajok, amelyek életműködéséhez a 6,2–6,7 közötti pH a legmegfelelőbb, ezért a bendőacidózis veszélyezteti a mikrobiális fehérjeszintézist.
A bendőben szintetizálódó mikrobafehérjék mennyiségét elsősorban a bendőfermentáció céljára rendelkezésre álló energia mennyisége és a lebontható fehérje, azaz a bendőmikrobák nitrogénellátása határozza meg. A takarmánnyal felvett fehérjék egy része (átlagosan 70%-a) a bendőben lebomlik. A takarmányfehérjék bendőbeli lebonthatósága elsősorban a fehérjék szerkezetétől és aminosavösszetételétől függ. Szilázsok és pillangós szénák esetében átlagosan 70%, fűfélékből készített szénák esetében 50%, szárított szemes kukorica esetében pedig 40% körüli érték. A takarmányfehérjék lebomlásakor keletkező aminosavak és ammónia mennyiségének átlagosan 90%-át hasznosítják a bendőmikroorganizmusok fehérjeképzésre. Egyes gyorsan lebomló NPN források esetében (pl. karbamid) 80%-nak tekintjük a nitrogéntartalmú anyagok beépülésének hatékonyságát. Bevezetésre került a fermentálható szerves anyag (FOM) fogalma, ami a bendőmikrobák által hasznosítható, elsősorban energiaellátásukat biztosító szerves anyagokat takarja. 1 kg FOM 160 g mikrobafehérje szintéziséhez szolgáltat energiát. A bendőben lebomló fehérjékből valamint a fermentálható szerves anyagok által biztosított energiából, megközelítően napi 1,5–2 kg, biológiailag értékes mikrobiális valódi fehérje keletkezik. Biológiailag az az értékesebb fehérje, amelynek aminosav garnitúrája jobban hasonlít az állati test, vagy termék aminosav garnitúrájához. Az előgyomrokban végbemenő bontó- és fehérjeszintetizáló folyamatok után a mikrobiális eredetű aminosavak egy része a vékonybélből felszívódik (a mikrobiális fehérje emészthető valódi fehérje-tartalma: 64%).
A bendőben le nem bomló fehérjék (UDP) a bendőbeli lebontást kikerülve, közvetlenül az oltógyomorba és a vékonybélbe jutnak. A takarmány eredetű, nem lebomlott (un by-pass) fehérjék aránya termelési szinttől függően 30–40%, amely egy része a vékonybélből szintén felszívódik. A lebontatlan takarmányfehérje vékonybélben történő emészthetősége takarmányonként változó.
Ezek alapján minden takarmány két fehérjeértékkel (MFE, MFN) rendelkezik. A fehérjeértékek laboratóriumi mérések alapján számíthatók, illetve az átlagértékek takarmányozási táblázatokban megtalálhatók. A takarmányok metabolizálható fehérjeértéke az emészthető lebontatlan takarmányfehérje és az emészthető valódi mikrobafehérje összege. Miután a mikróbafehérjék szintézise két tényezőtől, a bendőmikrobák energiaellátásától és a bendőben lebontott fehérjék mennyiségétől függ, két fehérjeértékre van szükség:
MFN (nitrogénfüggő metabolizálható fehérje): a takarmányfehérje by-pass hányadának emészthető valódi fehérje tartalma + a takarmányfehérje bendőben lebomló hányadából potenciálisan szintetizálódó mikrobiális valódi fehérje emészthető hányada (MFN g/kg tak. sz.a.). MFE (energiafüggő metabolizálható fehérje): a takarmányfehérje by-pass hányadának emészthető valódi fehérje tartalma + a takarmány fermentálható szerves anyagából a bendőben potenciálisan szintetizálódó mikrobiális valódi fehérje emészthető hányada (MFE g/kg tak. sz.a.)
A fehérjemérleg az adag MFN értékének és MFE értékének a különbsége. A fehérjemérleg azt mutatja meg, hogy milyen a fehérje és az energia aránya az adagban a mikrobafehérje szintézise szempontjából. A tapasztalatok szerint a fehérjemérleg és a szárazanyagfelvétel között pozitív kapcsolat áll fenn. A bendő fehérjemérlege +100 g és +250 g közé essen nagy termelésű tehenek esetében. Ennél nagyobb érték esetében a szervezet N-terhelése olyan mértékű, amely szaporodásbiológiai zavarok kialakulásához vezethet (romlik a termékenyülés, nő a két ellés között eltelt idő). A második és a harmadik laktációs fázisban a fehérjemérleg 0 és +100 között ideális. Szárazonállás alatt a fehérjemérleg lehet negatív is, amennyiben a metabolizálhatófehérje- szükségletet kielégítettük.
2. Az állatok fehérje ellátásának zavarai
Különösen a nagy termelésű, több „rizikófaktorral” rendelkező tehén esetében fontos a bendőben lebomló- és a védett fehérjék megfelelő arányú etetése. Ha túlságosan sok a védett fehérje (nagyobb, mint az összfehérje 40%-a), akkor a bendőben kevés ammónia keletkezik, és ez nem fedezi a mikrobák szaporodásának nitrogénigényét. Ha viszont túl sok a bendőben lebomló fehérje, akkor olyan nagy mértékű lehet az ammóniafelszabadulás, amely közvetlen károsító hatása mellett (hajlamosít a zsírmájszindrómára, a csírahám kémhatásának változása miatt romlanak a szaporodásbiológiai eredmények, gyakoribbá válik a savós patairha-gyulladás stb.), később karbamid formájában is terheli az állat szervezetét. A kutatási eredmények szerint a bendő megnövekedett ammóniatartalma, és a vér növekvő karbamid koncentrációja szignifikánsan rontja a termékenyülési százalékot és a termékenyítési indexet. Továbbá elősegítheti a ketózis kialakulását. A nagy karbamidterhelés ugyanis növeli a tejjel ürült karbamid mennyiségét, ami energiaveszteséget okoz (1 kg karbamid kiürülése 22,9MJ energiaveszteséggel jár, ami megközelítően 7,5 liter tej energiájának felel meg). A tehenek hipomagnézémiás tetániájának (ellés utáni elfekvés egyik oka) kialakulásában is szerepet játszhat a fehérjetúletetés.
Mindezen tények és a fehérjehordozók jelentős ára ellenére gyakori hiba hazánkban, hogy a termelési szint növelése érdekében a nagytejű tehenek takarmányadagja túlzottan nagy mennyiségű fehérjét tartalmaz (meghaladhatja a 18% sza-ot). Ezen hiba számos következménye észlelhető is a telepeken (két ellés közötti idő hossza országos szinten 440 nap, az átlagos élettartam mindössze 2,2 laktáció, a laktációs napok átlagértéke pedig 298 nap!). A tejkarbamid szint gyakran meghaladja a 28 mg/dl értéket a fogadó és a nagytejű csoportokban, ami szoros negatív összefüggést mutat a szaporodásbiológiai eredményekkel. Ezért a tejelő tehenek takarmányozásának új fehérjekoncepciója, amely lehetővé teszi a nagytejű tehenek TMR-ében a nyersfehérje koncentrációjának 15,5–16%-os értékre való csökkentését a tejtermelési szint megtartása, esetlegesen növelése mellett, forradalmi változásokat hozhat az állományok szaporodásbiológiai státuszában.
3. Az új fehérjekoncepció: mikrobiális eredetű fehérje etetése tejelő tehenekkel
A mikrobiális fehérje nem csak megtermeltethető a bendőben, de takarmány formájában a TMR ki is egészíthető kész mikrobiális fehérjékkel. Kereskedelmi forgalomban már kapható a termék. Az előzőekben ismertetett összefüggések alapján a mikrobiális fehérjéknek a tejelő tehén takarmányozásában való alkalmazásáról az alábbiakat foglalhatjuk össze:
1. A mikrobiális fehérje-kiegészítő aminosavössszetétele igazoltan hasonlít a bendőben szintetizálódó mikrobiális fehérjék aminosavösszetételéhez. A biológiailag értékesebb fehérjékből pedig kevesebb is elég ugyanannyi termék előállításához, mint a kevésbé értékesekből. Ezért mikrobiális eredetű takarmánykiegészítő etetésekor lehetőség nyílik (a termelési szint megtartása mellett) a TMR nyersfehérje- koncentrációjának jelentős csökkentésére.
2. A TMR nyersfehérje-koncentrációjának 15,5–16%-ra való csökkentésével (1–1,5%-os csökkentés az átlagosan alkalmazott 17–17,5% nyersfehérje-koncentráció esetében):
• a szaporodásbiológiai eredmények javulása várható, továbbá
• emelkedő tejtermelés várható, mivel a karbamidürülés mértéke és ezzel az energiaveszteség mértéke csökken (a tehén több energiát tud felhasználni a tejtermelésre vagy a kondíció fenntartására ugyanabból a takarmányadagból), valamint
• a tejkarbamid szint csökkenése is várható, ami bizonyítja a koncepció megvalósulását, és ellenőrzési pont lehet.
3. A TMR nyersfehérje-koncentrációjának mikrobiális fehérjével történő csökkentésekor marad hely más komponensek (korlátozott mértékű) beépítésére (emelhető például a rost – az NDF koncentrációja az adagban). Ez lehetőséget biztosít a formulázó szakember számára az eredmények javítására (tejzsír emelése, egészségesebb bendőélet).
A tejelő tehenek takarmányozásában a mikrobiális fehérje alkalmazása tehát számos élettani előnnyel jár, emellett azonban gazdasági előnyhöz is juttathatja a termelőt, ezért megfontolásra ajánljuk az új koncepció bevezetését a telepeken.
Dr. Orosz Szilvia
egyetemi docens, Szent István Egyetem
