Mohazöld, rozsdabarna, bordó, aranysárga – az ősz összes színében tobzódik a villányi táj. Szüret utáni árvaságban a tőkék a dombok lankáin, szorgos sorokban, amíg a szem ellát. Belépve a Gere pincészet kapuján, tágas térség fogad. A nyírott pázsiton nagy ívben vezet a térköves út az épület körül. Finom hajlata szinte rímel a terasz boltíveire. Peremén díszes, talpas kővázák sorfala, belőlük leomló növényzettel. A nagy sík zöldfelületet tarkalombú cserjék és fák színes keretként szegélyezik. Felső sarkában kis tó bújik meg, ráboruló fűzfával, vízinövényekkel. A háttérben pedig az elmaradhatatlan szőlőültetvények.
Gere Attila a borház melletti mediterrán hangulatú kis belső udvarba vezet, ami szakasztott olyan, akár egy spanyol patio. Körben virágok, középen kerek márványszökőkút. Az asztalok jó időben a borkóstoló látogatókat szolgálják. Itt ülünk le beszélgetni mi is. Igazi vénasszonyok nyara van, ökörnyál száll a levegőben, törölgetem arcomról a gyöngyházfényű, könnyű pókfonadékot, míg a házigazda kendőt kerítve az asztalt söprögeti.
A nagyvilág kiskertjei
• Ennek a hatalmas borbirtok-kertnek az a különlegessége, hogy a magyar tájépítészet megteremtője és doyenje, a közelmúltban, 98 esztendősen elhunyt Mőcsényi Mihály professzor tervezte. Hogyan találtak egymásra?
– Érdekes történet ez. 2002-ben épült fel a borászat, a következő év őszére készült el a kert. A professzorral korábbi a kapcsolatunk. ’93-ban ő tervezte Stuttgartban a kertépítő világkiállítást, és Magyarországot Villány képviselte. Megkeresett minket, Polgár Zoli villányi borásztársammal, és kinn egy valóságos kis pincefalut épített föl. Volt ott pinceház, történelmi áttekintés, vendéglátóhely és egy tipikus pince minden kellékkel: fakádak, prés, egyebek. Körötte parasztudvar csirkékkel, galambokkal, galambdúccal. Igazi, működő kis egység lett. Egyetlen kitétel volt, hogy semmilyen mesterséges anyagot nem használhattunk. Még a kerítést is bodzafából készítette egy villányi öregúr, a természet embere, akinek sose volt munkahelye, viszont mindig tudta, hol nő a gomba, hol terem az erdőn a mandula. Kérdeztem, Jozics bácsi, meg tudná szőni ezt a bodzakerítést? Hát már hogyne tudnám?! Kiment, szedett vesszőt, és megszőtte mind a 200 métert. Kinn fölépítettük a pincefalut, és fél éven át ott voltunk Stuttgartban. Óriási területen a világ 45 országa megépítette a saját kis kertjét. Mikor bezárt a kiállítás, le kellett bontani. Jöttek a dózerek és mindent eltüntettek. Majd megszakadt a szívünk! Próbáltak közbenjárni a helybeli lakosok is, hogy hadd maradjanak, hisz olyan gyönyörűek. De a városvezetés nem tudta volna később fenntartani.
Viszont a barátság megmaradt Mőcsényi tanár úrral. Nekem az volt az álmom, amikor Stuttgartban kiléptem a kis pince elé, és szétnéztem, hogy bárcsak ilyen lehetne nálunk otthon. És íme, tíz év múlva sikerült megvalósítani! Mindent teljes egészében a professzor úrra bíztam, annyit kértem, tervezzen szép kertet, ami körbefogja az egész birtokot. Úgy is lett. Egyetlen dolgot nem tettem meg: végig körben ő egy pergolát tervezett, hogy lezárja a területet. Elő is készítettem a hozzávaló faanyagot, de aztán ez valahogy mégse dukált nekem. Így nyitottan jobban tetszik. Minden más pontosan megvalósult az ő tervei alapján.
• Furcsa, hogy felülbírálta a tekintélyes szakembert, mégis szép lett a végeredmény. Valóban nyitott a kert a tájra, messzire viszi a tekintetet ez a tágasság. Ő mit szólt hozzá?
– Alkalmanként idejött és nagyon harcias, katonás tudott lenni az a vékony kis ember. Mindig megkérdezte: Pergola mikor lesz már? Hát professzor úr, lehet, hogy nem lesz. Hogyhogy nem lesz?! Mikor a szállodánk épült lenn a faluban, akkor is jött, sorba állította az építészeket: Na, hogy telepítené be a meredek, lejtős területet körülötte? Fogalmuk se volt a kertépítésről. Jó, akkor kapnak egy tervet, és azt kell megépíteniük! Értették? Ellentmondást nem tűrőn mondta. El is készült a kert, amihez – terméskő támfalak beállításával – remekül parkosítható vízszintes síkokat tervezett.
A Fekete járdovány
• Attila kertszerető borász, erdész múlttal. Miért váltott szakmát?
– 17 évig valóban az eredeti szakmámban dolgoztam. Előbb a Mecsekerdőnél, majd a szülőfalum, Újpetre téeszének voltam erdészeti ágazatvezetője ’91-ig. Akkor váltottam. De már ’78-tól elkezdtem szőlővel foglalkozni, mert kaptunk apósomtól nászajándékba egy kisebb szőlőterületet a Csillagvölgyben. Szó szerint „benősültem a borászkodásba”. A feleségem családja tíz generáció óta boros. 98 éves apósom világéletében a szőlőben dolgozott – máig följár két bottal – és minden fortélyt tud. Tőle tanultam, mert bár az én családomban is hétgenerációs a hagyomány, Gerbl dédapám kádármester volt, nálunk édesapám és nagypapám sok mindenből kimaradt a „téeszidőkben”. A rendszerváltás óta megint lehet minőségi italokat készíteni, ma már a nevüket is adják a borukhoz a gazdák. Idővel kinőtte magát a vállalkozásunk, feleségem, fiam és lányom is ebben dolgozik, és profi munkatársakkal működünk együtt. Szeretnénk megmutatni, hogy a magyar borok semmivel nem rosszabbak, mint a nyugatiak. Bár a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad rövid idő ahhoz, hogy újra visszakerüljünk a borvilág térképére, hisz addig csak az alsó kategóriás tömegborokat szállították ki külföldre.
• Kertfelfogását így summázta honlapján: „Szőlőskertünk legyen ápolt, rendezett, akkor nyújtja azt, amit nyújtani tud. A kiváló minőség alapja mindenkor az egészséges szőlő”.
– Családi birtokunk 70 hektárán biogazdálkodást folytatunk. Nem vegyszerezünk, a tápanyag-utánpótlást istállótrágyával oldjuk meg, és a szőlő héját, kocsányát is visszaforgatjuk a földbe. Törekszünk ősi magyar fajták „felélesztésére” is. A Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetétől hoztunk hétféle elfeledett szőlőfajtát, és kísérletképpen mindegyikből 2-2 sor próbaültetvényt telepítettünk itt a pincészet körül. Leginkább a Csókaszőlő és a Fekete járdovány vált be, – mutatja a vörösbe, illetve sárgába hajló tőkesorokat.
• Amikor éppen nem dolgozik a birtokon, civil perceiben van-e kedvenc zuga a kertben?
– A szaletli a kis tó partján. Oda leülök, eltűnök a zöldben, közben rálátok az épületre, a tájra, csend, nyugalom vesz körül.
Titkos kuckó
Fölkerekedünk közelebbről megnézni a kertet, a tavat. Le-letérünk a kavicsos sétaútról, átvágunk a süppedős pázsiton, amiből itt-ott fiatal gyapjas tintagombák „dobverői” nyújtóznak ki. Köröskörül teljes virágpompában az őszi aszterek, bíborlik a kecskerágó, potyognak a japánbirs csöppnyi sárga almái, a mogyoróbokor másodvirágzásban barkával teli.
– Ebbe a kertbe úgy vannak a cserjék, évelő virágok elültetve, hogy mindig virágozzon, díszítsen valami. Tavasztól késő őszig színes. Rengeteg kisebb-nagyobb növény él itt, soknak a nevét se tudom. Kedvenceim a fák: a gyönyörű vöröstölgy, a formás hárs, az oszlopos gyertyán, a platán. Van két fiatal cédrus, ami akár ötszáz évig is elélhet, hatalmasra meg tud nőni. Úgy ültettük őket, hogy a teraszon ülő vendégek a két fa között épp a hegyet látják.
• És itt a tavacska, aranyhalakkal, vízre hajló, többtörzsű, sokágú fűzfával, rejtőzködő kis faépítménnyel. Ez tényleg igazi titkos kuckó.
– A fűzfa egyidős a tóval, kerttel. Nem formáztam, hagytam úgy nőni, ahogy akart. Jól érzi itt magát, ahogy én is. Nyáron idejárnak az énekesmadarak inni, fürdeni. Szeretem nézni őket. Eredetileg az volt a tervem, hogy kiülünk majd a barátokkal, jókat eszünk, beszélgetünk, borozunk. De aztán… – legyint Attila, és nevet.
• Nem jut rá idő?
– Nem nagyon. De ha mégis akad időnk, mindig benn eszünk. Szeretjük a jóféle halakat, megunhatatlan a halászlé, a sült hal.
• Mit isznak hozzá?
– Mindent. Ha szomjasak vagyunk a nyári melegben, akkor fröccsöt, fehéret, rozét. De a halászléhez könnyű vörösbor illik a legjobban.
Útravaló a tájtól
• Nyitott kert, gyümölcsök, víz – terített asztal a vadaknak. Bejárnak a kertbe?
– Ide a pincészethez nem, de a szőlőbe igen, Katinak, a nejemnek van ott egy kis bio konyhakertje is, azt be kellett keríteni, mert az őz lecsipkedte a paprika virágzó hajtásait. Ott is sok madár él fönn a hegyen, és sok a vonuló, visszatérő is. A pici ökörszemtől a színes gyurgyalagig mindenfélét látni. Télen van igazán nagy madárélet, olyankor etetjük is őket.
• Hiába ez a felpörgő, szerteágazó vállalkozás, mégis mintha fél lábbal a természetben élne.
– Még a terveim is odakötnek. Van egy kis birtokunk, ahová szarvasgombás tölgyerdőt fogok telepíteni. A gyökerek már beoltva micéliummal, hamarosan elültetjük.
• Nem tudom, hogy a táj békéje, harmóniája adja-e, de úgy tűnik, az erdész nyugalmából is megőrzött valamit.
– A hely is nyugalmas, meg a munkafolyamatokat is sikerült úgy alakítani, hogy nem kell ideges tempóban dolgozni. Az embereknek is azt szoktam mondani, ne kapkodjanak, nem gyorsan kell dolgozni, hanem normális, nyugodt ütemben. Legyen alapos a munka, amit elvégeznek, hogy ne kelljen visszamenni, javítgatni.
Villányból hazafelé úton a táj színeit, változatosságát csodálva, egyre Mőcsényi professzor gondolata motoszkál bennem:
„A jövő gazdasági, kulturális versenyét az a nép fogja megnyerni, amelynek környezetét hozzáértő tájépítészek olyanná alakítják, hogy az kreativitásra késztessen.”
