A hagyományos méhészfelfogás szerint augusztus végén, szeptember elején kikelnek a fiasításból a téli méhek, melyek aztán túlélik a telet, hogy a családot tavasszal újra lendületbe hozzák.
A zsírtest ugyanis az a szerv, mely többek között a fehérjék felhalmozására és előállítására képes. Emberrel összevetve ez a májnak felel meg.
A „téli” méhek zsírtestében télen 50% vitellogeninnek nevezett fehérje található, mely a juvenilhormonra gátló hatással van.
Egyértelműen megállapítható, hogy a nyár végén kikelő méhek és a még dajkaméh stádiumban levő méhek testalkata igen hasonló, és a garatmirigyük is ugyanolyan fejlett. Míg a tavasszal, illetve nyáron kikelő méhek előbb-utóbb kijáró méhekké válnak, addig a téliek csak tavasszal kezdenek kijárni, ha arra szükség van. Lehetséges tehát, hogy a téli méhek pusztán egy meghosszabbított dajka-fázisban maradnak.
De az ő élettartamuk is csökkenni kezd, ha 10 napon túl is gyűjtőméhként dolgoznak.
Tudományos szempontból nem eldöntött tehát, hogy a nyár végén kikelő méhek valóban téli méheknek tekinthetőek-e, vagy pusztán annyi különbség van köztük és elődeik között, hogy nem válnak gyűjtővé és nem amortizálódik le a testük.