Back to top

Az év fajtája, a Kékfrankos

2018-ban az ország területileg legelterjedtebb fajtájának évét ünnepeljük. A Kékfrankos ugyan nem őshonos fajtánk, de már több mint száz éve velünk él, gazdagítja szőlőkultúránkat. Méltán tekinthetjük sajátunknak, hiszen a Kárpát-medence adottságaihoz kiválóan alkalmazkodott, vörösborvidékeink főszereplője.

De nemcsak az jogosít minket a (szőlő)birtokos szerkezet használatára, hogy hazánkban területileg vezető helyen áll, hanem az is, hogy a 2010-es statisztikák alapján kijelenthetjük, az egész világban mi vagyunk a fő termesztői.

Aktuális összeállításunkban először a fajta történetét, hazai bemutatkozását járjuk körbe, utána rövid segítséget adunk felismerésének megkönnyítéséhez.

Ezt követően feltárjuk népszerűségének okait, vagyis azokat a termesztési értékmérő tulajdonságokat, melyek a magyar fajtaválaszték főhősévé emelték.

Mikor, hol, hogy kerülhetett ide a Kékfrankos? Mi is az a Limberger?

Barnásvörös színeződés a hajtásrendszeren
Amikor hazánk legnagyobb területen termesztett szőlőfajtáját emlegetjük, azt hihetjük, hogy eredetére vonatkozóan minden részlet ismert. Megdöbbentő, hogy ez távolról sincs így, ugyanis ismereteink enyhén szólva is hiányosak. Ennek több oka van, részben a Burgundi nevű fajták szövevényes hálózata, másrészt a Kékfrankos hasonneveinek gazdagsága. Mathieu 1889-ben megjelent Nomenclator Pomologicus című munkája az alábbi neveket sorolja fel: Blaufränkische, Blauer Limberger, Crna Frankovka, Crna Moravka, Schwarze Fränkische, és Limberger. De számos további szinonimája ismeretes, ezek között található a Nagyburgundi és a Fränkische is. És a dolog itt válik izgalmassá, mivel több olyan fajta van, aminek ez utóbbi kettő volt az elő- vagy utótagja. Ezért fogalmunk sincs, hogy az általunk ismert Kékfrankos mikor jelent meg először írásos emlékekben. Acerbi (1825) 400 magyar és osztrák szőlőfajtát említ, melyek között megtaláljuk a Burgundit. Vestnél (1826) megtaláljuk a Schwarze Burgundert.

A hazai szakirodalomban 1861-re tehető az egyik legkorábbi felbukkanása.

A Gazdasági Lapok Bronner – feltételezhetően Johann Philipp Bronner (1792–1864) – gyűjteményéből behozott „szőlőfajokról” számol be a Magyar Gazdasági Egyesület budai szőlőiskolájában. Ebben bukkanunk a Limbergerre és rövid leírására is: „Ausztriából, nagy szép fekete szőlő, vörös bora igen erős; különben termékeny s rendkívüli erős hajtása faja miatt lugosra különösen alkalmas; korán érik”. A leírás helytáll, bár a korai érés kiemelése talán vitatható. (Persze, azt is tegyük hozzá, ekkor még nem volt Puliat és érés szerinti besorolása, amihez igazodhattak volna.)

Első részletes morfológiai leírására 1875-ig kell várnunk, amikor Lávay Jenő a Mily fajú szőlőket ültessünk? című sorozatában mutatja be a Borászati Lapok hasábjain a „kék frank vagy kék limbergi” szőlőfajtát. Itt olvashatunk eredetéről is. Lávay úgy véli, Franciaországból származik, onnan került át Alsó-Ausztriába, ahol Stájerországban terjedt el, innen jutott Limberger néven Württembergbe. Ezt erősíti meg Single 1860-ban megjelent Abbildungen der vorzüglichsten und hauptsächlichsten Traubensorten Württembergs című könyve, amelyben a Limberger részletes leírást és egy színes akvarell táblaképet is kapott, ennek láttán itt nem lehet kétségünk a fajtaazonosságot illetően. Hazai elterjedéséhez némi adalékul szolgálhat (és talán zavarunkat is tovább fokozhatja), hogy Keleti Károly 1875-ös statisztikájában is említ több Burgundit, de ezek közül egyik sem azonosítható biztosan a Kékfrankossal (helyette a Bourdolais-vel, Aramonnal, Gamay-vel és másokkal). Metzger (1927) rendszerezésében a Burgundit, mint önálló csoportot külön tárgyalja. Pettenkoffer (1930) számos más nyugati és hazai vörösborszőlő mellett kitér 2018. fajtájára, és hangsúlyozza, hogy az nem azonos sem a Nagyburgundival (nála ez a Gamay hasonneve), sem az Oportóval (amivel a Balaton környékén tévesztik).

Hosszúkás, nagy levéllemez
Később Németh Márton (1976) kandidátusi értekezésben tisztázta a Burgundi név körüli keveredéseket (lásd a táblázatban), de a Kékfrankost nem sorolta azon fajták közé, amik ide tartoznak, így ezen a téren a kétségeink csak tovább nőnek. A helyzetet az sem oldja, hogy a kiemelt földrajzi név semmi bizonyítható eredetet nem takar, legalábbis a Kékfrankosnál.

Az addig szinte egyeduralkodó Kadarka vezető helyét és évszázados dominanciáját a II. világháború után kezdték más vörösborszőlő-fajták fenyegetni.

Ami 2018-ra az év fajtájává nőtte ki magát, arról Csepregi–Zilai 1955-ös Ampelográfiájában még az olvasható, hogy tiszta telepítésben mindössze 754 ha van belőle, 2900 ha vegyes ültetés mellett. Ez utóbbinál az adatokba a Nagyburgundi kék néven termesztett Kékfrankos területeit is hozzászámítják. Ezután indult népszerűségének fellendülése. Csepregi Pál (1993) összesítése szerint az 1960-as évek elején már 2424 ha Kékfrankos-ültetvényünk volt (közel ugyanennyi Kékoportó mellett), az ezt követő évtizedekben több ezer hektárt telepítettek belőle (1961 és 1990 között összesen 6426 hektárt). Míg végül az ezredfordulóra 8000 hektárt meghaladó területével már abszolút vezető helyen állt a vörösborszőlő-fajták között.

Középnagy fürtök
Hogyan ismerhetjük fel a Kékfrankost?

Szinte minden fajta minden szervénél lehet tárgyalni azok méretét, szőrözöttségét és színét. Ha nagyon leegyszerűsítve akarjuk bemutatni a Kékfrankost, kijelenthetjük, őt minden tekintetben a nagyság, a barnásvöröses színeződés és a serteszőrözöttség jellemzi.

A keleti változatcsoportba tartozó többi fajtához hasonlóan a Kékfrankos vesszője is vastag, hosszú szártagú. Lomblevele nagy, fürtje legalább középnagy, bogyói teltek.

Az egész hajtásrendszerét barnásvöröses színeződés hatja át, ami nemcsak fejlődő szártagjain fedezhető fel, de részben átkúszik az oldalszervekre is (levélnyélre, kacsra), kedvező napfényellátottság mellett még az erek töve is színesedhet, illetve a fejlődésben lévő fürtök kocsányzatára is mintázat festődhet. Ez az antocianinos jelleg aztán barnás vesszőkké érik a tenyészidőszak végére.

De nemcsak méretei, hanem leveleinek vastagsága és a serteszőrökből adódó érdesség is robosztus külsőt kölcsönöz a Kékfrankosnak.

Mivel a zsendüléstől színes fürtjei mellé sokáig sötétzöld lombozat társul, ez külön hangsúlyozza a fajta vitalitását, jól adaptálódott jellegét. A lombozat aztán a tenyészidőszak végére vörösre vált.

A nagyméretű, vastag, érdes levelek hosszúkásak, ék alakúak, sima felületűek. A Kékfrankos esetében az egyenes vonalakat is érdemes kiemelnünk: vállöble keskeny V alakú, csúcskaréja kiemelkedő, de a levélszéle is fűrészesen fogazott.

Termése középnagyként sorolható be, de legalább 150 grammos, bogyói pedig a kicsik kategóriáját gazdagítják. Fürtje vállas, bogyói lédúsak, sötétkékek, nem túl erősen hamvasak.

Miért szeretjük a Kékfrankost?

Termesztési értékmérő (jó) tulajdonságait sorra véve könnyen érthetővé válik, mi tette a Kékfrankost alig több mint egy évszázad alatt az ország vezető vörösborszőlő-fajtájává. Jól adaptálódott a Kárpát-medence kontinentális klímájához, elviseli hazánk szélsőséges termőhelyeit és évjáratait. Ezt mindig is tudta, megbízható, egyenletes produkciója, illetve a termés mennyiségére és minőségére vonatkozó képessége azonban csak a korszerűbb ültetvényszerkezet és művelés térhódításával bontakozhatott ki.

Burgundi, Frankos, Limbergi? Talán a rendelet rendet tesz?

Azt gondolnánk, hogy a rendeleti szabályozások kellően körüljárták a Burgundi-fajták és a Kékfrankos hasonneveinek a kérdését, és így ezekre bizton támaszkodhatunk. Sajnos nem így van! A magyar királyi földművelésügyi miniszter 1929. évi 87.200 számú rendelete „a szőlővesszők és szőlőoltványok üzletszerű termelésére berendezett szőlőtelepek állami felügyelet és ellenőrzés alá helyezéséről, valamint a szőlővesszők és szőlőoltványok termeléséről” az egyes borvidékeken telepíthető szőlőfajtákat szabályozza. Eszerint a Badacsonyi borvidékre mind a Nagyburgundi, mind a Kékfrankos engedélyezett fajta volt. Hasonlóan rendelkezik az 1941-es, a hegyközségekről, valamint a szőlő- és gyümölcsgazdálkodásról szóló 1938: XXXI. törvénycikk végrehajtása tárgyában kibocsátott 85.000/1938. F. M. számú rendelet egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló jogszabály is, melyben a két fajta, mint „nagyburgundi” és „kék frankos” került feltüntetésre.

Ezzel szemben az élelmezésügyi miniszter 7/1961. (IX. 17.) Élm.M.-Á.H. számú, a borszőlő, szőlőcefre, must és bor felvásárlási árának megállapításáról szóló rendeletében a Kékfrankos után a Nagyburgundi zárójelesen, vagyis előbbi hasonneveként jelent csak meg a Magyar Közlönyben.

Fiziológiai érettsége szeptember második felére tehető, így a középérésű kategóriába sorolható. A túl hosszú tenyészidő tehát nem veszélyezteti termelési biztonságát, ezen felül ültetvényeinek tartósságát sem fagyérzékenység, sem túltermésre való hajlam, sem rothadásérzékenység nem fenyegeti. Teljesítménye egyébként is kiegyensúlyozottan magas, mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben. Hozama jó, bár a keleti változatcsoportba sorolt többi fajtához hasonlóan alsóbb helyzetű rügyei kevésbé termékenyek. Ez is magyarázatul szolgál, miért csak a Soproni borvidék szálvesszős fejművelésű tőkéin termesztették a filoxéravész előtti időkben. Fürtjeinek beltartalmi értékei évjárattól függetlenül elfogadhatóak, beérési mustfoka és színanyagtartalma is kifogástalan.

Tőkéinek tartósságához abiotikus és biotikus tényezőkkel szembeni toleranciája is hozzájárul. A gyengébb talajadottságokat is elviseli, a fagyot jól tűri, ezért hódíthatta meg az Alföld borvidékeit is. Rothadásnak jól ellenáll (lelágyulásra sem hajlamos), így fürtjei bátran a tőkén tarthatók.

Hajtásai félig felállóak, így elviseli a karós termesztést, huzalpárok közé is igazítható, de hajlandó függönyként csüngeni is. Alsó helyzetű, alsóbb rendű rügyeinek terméketlensége miatt hosszú metszési elemeket igényel. Ernyőművelésben azonban gondot jelenthet az ívelt szálvessző törékenysége. Erős növekedésű, de kevés számú, vastag, hosszú ízközű hajtásokat nevel, így mérsékelt zöldmunkával karban tartható.

Borászati szempontból is sokoldalú, kiváló rozé készülhet belőle, de kihagyhatatlan a Bikavérekből is.

A Kékfrankost megbízhatósága és minősége jogosan emelte az ország vezető vörösborszőlő-fajtájává, a jövőben sem hanyagolhatjuk, így hasznos, ha minél többet tudunk róla. Ezzel megköszönjük kedves Olvasóink egész éves érdeklődését! Ígérjük, 2019. fajtájáról is szolgálunk majd néhány érdekes aktualitással!

Forrás: 
Borászati Füzetek
Ezt a cikkünket és a témában további cikkeket a Borászati Füzetek 2018/6 számában olvashat.

Népszerű agrárszaklapok

Ezeket olvasta már?

Magyar születésű kajszik

Bár nem őshonos nálunk, szerencsénk van a kajszival, hiszen sok rendkívül finom, zamatos fajtát sikerült találni vagy keresztezéses nemesítéssel létrehozni. Két helyen, Cegléden és Budapesten születtek az új fajták.

Növényvédelmi előrejelzés – Szárazságkedvelők előnyben

Most a száraz és meleg időt kedvelő károsítók szaporodtak fel a kertekben: a lisztharmat, a molyok, a vértetű, és persze a túlságosan is jól ismert poloskák. A nedvességkedvelő gombás fertőzéseknek alapvetően nem kedvezett az időjárás, nagy lehet azonban a különbség az egyes kertek mikroklímája között, nem árt tehát a felderítés.

Balla Géza birodalma

Arad-hegyaljai birtokán, a történelmi Ménesi Borvidéken látogattuk meg Balla Gézát, aki határon túliként első ízben nyerte el az Év Bortermelője Magyarországon címet. Kíváncsiak voltunk, mi a titka.

Szeretjük is, meg nem is a direkttermőket

Direkttermők alatt a szőlőfajták azon csoportját értjük, amelyek az amerikai Vitis labrusca leszármazottai, európai „vinifera-vért” nem is hordoznak. Nevüket onnan kapták, hogy részleges ellenállóságuk miatt alanyra oltást nem igényelnek, vagyis közvetlenül, direkt módon is képesek teremni. A termő fajták egy sokat vitatott csoportja ez, bizonyára sokan összekötik a nevüket a rókaízzel és a gyenge minőséggel.

Hungarikum extra dry, avagy szőlőfajták és pezsgő

Mint tudjuk, a bor és a szőlő minőségének egyik legfőbb kulcsa a fajta. Nincs ez másként a pezsgő esetében sem. Vannak egészen szélsőséges vélemények, melyek szerint Chardonnay nélkül nem készülhet minőségi pezsgő. Cikkünkben a pezsgőkészítésre használt fajták körét boncolgatjuk. Rendhagyó módon azonban nemcsak szőlész, de borász szemmel is értékeljük a fajtákat, pezsgőkészítési lehetőségeket, trendeket.

Kiszámolták, mennyivel kevesebb vegyszerrel lehet megvédeni a rezisztens szőlőket

Mint a világon mindenütt, Olaszországban is a betegség-ellenálló szőlőfajták felé fordul a figyelem. Saját nemesítésű fajtáik vannak, most pedig közreadták a számokat a növényvédelemben felhasznált szerek mennyiségéről. Ezek a szőlők nemcsak ellenállók a betegségekkel és a klímaváltozás hatásaival szemben, hanem lényeges megtakarítás is elérhető velük a hagyományos fajtákkal és művelésmódokkal szemben.

Tért hódítanak az új rezisztens szőlőfajták

A minőségi borkészítés világában rossz hírük van az ellenálló szőlőfajtáknak, de ez a visszautasítás enyhülni látszik az utóbbi időben. Az USA szőlőtermesztői is ódzkodnak tőlük, és annak ellenére ragaszkodnak az elismert európai fajtákhoz, hogy azok különösen érzékenyek a peronoszpórára és a lisztharmatra, erre a két Amerikából eredő betegségre. Most új francia rezisztens hibrideket próbálhatnak ki.

Nyomás alatt a szőlő felvásárlási ára

Önköltség alatti borszőlő-felvásárlási árakat hirdettek meg a felvásárlók a idei szüret elején, és a mostani kilátások alapján a vártnál kisebb mennyiséget vásárolnának fel - írja csütörtöki számában a Világgazdaság.

Pompás lehet az idei évjárat, már elkezdődött a szüret

Megkezdődött az idei szüret hétfőn. A gyümölcs minősége több borvidéken kiváló lehet idén – nyilatkozta az InfoRádiónak Tornai Tamás, a Magyar Szőlő- és Bortermelők Szövetségének elnökségi tagja.

Alattomos borkonkurencia

A Szlovákiai Borászok és Szőlészek Céhe (CVVS) 2019 első félévében is a borértékesítés jelentős csökkenését volt kénytelen elkönyvelni. A céh elnöke, Miroslav Fondrk leszögezte, hogy évről évre alattomosabb a borkonkurencia, aminek következtében több becsületes szlovákiai szőlő- és bortermelő felszámolhatja vállalkozását.