A talpadban az összes göröngy – Az Év Tájépítésze

• Az év tájépítészeként hogyan látja, segíti-e a tájépítész szakmát ez a díj? Érezhető-e, hogy általa a figyelem a szakma fontosságára irányul?

– Nem gondoltam, hogy ennyi ember kíséri figyelemmel a díj odaítélését, és hogy ennek ekkora publicitása van. Úgy érzem, a szakmai munka elismerése fogalmazódott meg ezzel. Óriási érzés volt, amikor a díjkiosztón a mester és tanítványai egymás mellett álltak. Több díjazottat ugyanis tanítottam, hozzánk jártak konzultálni. Nagy dolog, amikor ott állnak az ember mellett azok, akiket a pályán elindított és látja, hogy milyen szépen fejlődnek, magas szinten alkotnak. Személyes élményem, hogy rengetegen megkerestek, építészektől pedig olyan visszajelzés érkezett a díj kapcsán, hogy megérdemeljük.

• A harmincadik tanévet fejezte be az elmúlt évben a Debreceni Egyetem Építőmérnöki Tanszékén, harminc éve tanít építészeknek is táj- és kertépítészetet.

– Személyes küldetésemnek érzem, hogy a külön szakirányon huszonöt éve oktatott szakmánk tartalmát közkinccsé tehetem. Elismertségünk mind a mai napig nem egészen olyan, mint ami megilletné, sokkal kevesebbet feltételeznek rólunk. Most, a rádióriportok kapcsán újfent lehetőségem volt a nagy nyilvánosság előtt is beszélni arról, milyen sokrétegű a szakterületünk.

Ennél sokkal összetettebb, de a napi gyakorlatban számunkra is fontos az építészeti tudás. Sokan attól félnek, hogy a saját konkurenciánkat neveljük ki az építészek oktatásával, de erről szó sincs, hiszen az építészeknek nincs növényismeretük, ami a mi munkánk igen fontos része, eszköze. Fontosabb, hogy lássák meg a szakmánk komplexitását, ahogy jelen vagyunk a várostervezéstől az épülettervezésig. Most a tetőkertek korát éljük, de nemcsak a tetőn van függőkert, hanem már a terepszinten is. A tájépítésznek szinte jobban kell ismernie az épületek statikai szerkezetét, mint mondjuk az épületgépésznek.

A szakmánknak én is igehirdetője vagyok, annak idején Mőcsényi professzor nekem adta át a stafétabotot a Budapesti Műszaki Egyetem Urbanisztika Tanszékén. Előttem ő volt ott előadó, és látta, hogy az oktatást küldetésemnek, hivatásomnak tartom. Nekünk, tájépítészeknek kicsit építészül kell gondolkodnunk.

• Miért választotta ezt a szakmát hivatásul?

– Többek között Mőcsényi Mihály miatt lettem kerttervező. A Varga Márton Kertészeti Technikumban Rauser Lászlóné volt az osztályfőnököm. A szüleim azt akarták, hogy legyen szakmám, a kertészet pedig azért lesz jó, mondták, mert sokat leszek majd a levegőn. Ebben a választásban az apukám is benne volt, aki titokban azt remélte, hogy a szőlőfajta-gyűjteményét majd a lánya viszi tovább. 1956-ban voltam elsős és meg sem vettem a tankönyveimet, mert én építész akartam lenni. A testvérem az Ybl Miklós Építőipari Technikumban tanult, és én minden reggel ott mentem el fájó szívvel az iskolája előtt. Osztályfőnököm azzal vigasztalt, hogy ha itt tanulok, lehetek kertépítész. Ő vitt el engem jó barátjához, Mőcsényi Mihályhoz, aki akkor a Feneketlen-tó körüli parkot építette. Attól kezdve, ha láttam, hogy Mihály ott van, leszálltam a villamosról és odamentem hozzá szinte nap mint nap. 15 éves koromban eldőlt, hogy mi leszek. Olyan emberek voltak a példaképeim, mint Mőcsényi Mihály, akinek később sok munkáját rajzoltam. A Kertészeti Egyetemről Dalányi László – aki meghívott előadóként volt ott – a Lakótervhez hívott dolgozni.

Sokat dolgoztam, de az élet két kézzel szórta az elismeréseket és azokat a munkákat, amiket nekem csupa öröm volt elvégezni. Sok átalvatlan éjszaka mellett annyi örömforrást, annyi tudást kaptam és annyi kapu nyílt meg, ami e munka nélkül nem lett volna.

• Mi alapján választotta ki azt a három alkotást, amivel Az Év Tájépítésze versenybe nevezett?

– A Gül Baba türbe az összetettsége által került be, ott a műemlékismeretre és az anyaghasználat finomságaira kellett ügyelni, és fontos volt szimbiózisban dolgozni az építész kollégákkal. A függőkertek, teraszok komoly műszaki tervezést igényeltek. 

Kőbányán, a Szent László téren a Lechner Ödön építésznek emléket állító szobor elhelyezése lehetőséget adott arra, hogy egy olyan közlekedési csomópontban, ahol Kőbánya teljes forgalma mozog, hogyan lehet a térépítészeti elemek hangsúlyos, a szecesszió formavilágát kifejező és a térarányokat megváltoztató jelentőségét megmutatni, térfal nélküli térben térépítészeti elemekkel kijelölni egy szellemi tartalmat. Lechner munkáira, a szecessziós építészet organikus vonalaira is tudtam utalni.

A szobor mellett Gingko biloba fa áll, jelezve, hogy Lechner keletkutatással is foglalkozott Zsolnai Vilmossal együtt, ők egymás nélkül nem lettek volna igazán nagyok. Ebben a munkában nem volt építész partnerem.

Hódmezővásárhelyen is láthatóak a szecesszió gyönyörű mintái, Sándi Gyula szép míves épületeivel saját arculatot adott a városnak. A népi motívumokat préstéglából és nem épületkerámiából alkalmazta, mint Lechnerék. Itt várakozó-pihenő funkciójú díszkert és közpark született, 12 méter magas tűzfalak szorításában. A városközpontban mélygarázst kellett építeni, ezért kulturális, kereskedelmi, napi ügyintézős terület jött létre egy függőkertben terepszint-emeléssel, növénykazettákkal, formanövényekkel.

A láttatásban rejlő lehetőség az, amikor a növényágyásokat úgy alakítom ki, hogy azok „rímelnek” az ablakok elhelyezésével, a gömbre nyírt tiszafák az ablak tengelyében helyezkednek el, a térépítészet elemei párbeszédben vannak az építészeti elemekkel. Itt ez tényleg megvalósult. A zsűri építész tagjai azt látták és értékelték, hogy a tájépítész az alfától indult el, és nem csak gyors megoldást keresett.

• Negyvenéves szakmai munkássága alatt számos alkotás született. Melyiket emelné ki, amelyikhez érzelmileg komolyabban kötődik?

– Minden munkám közel áll hozzám, de igazán a MOM Parkhoz kötődöm. Részben azért, mert az „a fatornyos hazám”, a környéken éltem le az életemet és minden részletét ismerem. Az igazi kötődés a megvalósítás során jön létre, amikor visszaigazolva látjuk, hogy jót vagy rosszat terveztünk. Az Óbudán most fölavatott, felújított Holdudvar parkot is ide sorolhatom. Tízemeletes házak között jött létre ez a dombos vidék. A panelházak közötti mikrodomborzatával negyven évvel ezelőtt ez határkőnek számított, szakmatörténetileg igen fontos volt. 33 méter magas épületeket kellett humanizálni és lebontani az ember által érzékelhető méretekre a térarányok alakításával. A 8-9 méteres dombokban az építési törmeléket és a földmunka fölöslegét helyezték el gazdaságossági megfontolásból.

A beköltöző lakók rögtön harmonikus zöld lombtömeget láthattak. A dombok létrehozásával amúgy 15-20 százalékos zöldfelület-növekedést lehet eléri a síkhoz képest. Akkor ez még teljesen új gondolat volt, számokkal kellett bizonyítanunk, hogy a 45-30-10 fokos domborzat felületén hány százalékos a zöldfelület-növekedés a terepszintek megemelésével. Ma már ez bekerült a szabályozási tervekbe, elfogadottá vált.

A szívem csücske még Komárom főtere, a Szabadság tér. A munkát nagy történeti búvárkodás előzte meg. Egyetlen műemléke van a városnak, minden a Duna másik oldalán maradt, a magyarországi oldalnak méltatlanul nem volt főtere, csak parkolója. Ez a megkeresés nagy lehetőség volt ismét azt kiemelni, hogy az épületek rizalitos homlokzataival együtt építészetileg mennyire átgondolt volt az a tér.

• Említette a Holdudvar parkot, mint fontos szakmatörténeti munkát. Mit tart még határkőnek a tájépítész szakma elmúlt negyven éve alatt?

– Nagy áttörés volt a Bank Center irodaház építése a budapesti Szabadság téren, amit Finta József tervezett. Itt már más anyagi lehetőségek voltak, mint korábban a lakótelepeken. A fontos középületekhez – ahogy a Szabadság térre is – a koros fák Ausztriából érkeztek. Az építészetben az irodaházak megjelenésével következett be a léptékváltás, harminc évvel ezelőtt még nem épültek ilyen fontos középületek.

A műkőről gránitra, nemesebb anyagokra tértünk át, a burkolt felületek, műtárgyak dominanciája is ezekhez az épületekhez kötődik. Úgy érzem, soha ekkora lehetőség nem nyílt még a tájépítészet előtt, mint most, hiszen igen sok beruházás zajlik. Megvannak az anyagi források, az építészeti tevékenység pezseg, lüktet. Léptékváltás következett be a szakmánk elfogadásában: a táj- és kertépítész munkájának jelentősége lett, a társterületek is elfogadják, látják kibontakozni. Nagy áttörés volt a szakmánk életében, amikor Ybl-díjat kaptam, amit táj- és kertépítész még soha nem kapott.

• Milyen irányba változott az elmúlt évtizedek növényhasználata?

– Kedvező változás a nagy fajtagazdagság. A katalógusok azonban régebben sokkal beszédesebbek voltak, minden növényhez kaptunk instrukciót. Ma már nem. Csak pénzkérdés a növényanyag. Régen talajtakarókat használtunk szinte faltól falig az egyszerűbb fenntartás, üzemeltetés miatt. Ma már olyan helyen ültetünk fákat, ahol azelőtt soha nem voltak, például az Október 6. utcában és a Petőfi Sándor utcában, ahol nagyon sok a közmű. Sok szép kertet láthatunk ma már Magyarországon, kelettől nyugatig. Van olyan szakember, aki megtervezi és kivitelezi is a kertet. A mi munkánknál abban az értelemben van elidegenedés, hogy a tervdokumentáció leadását követően általában egy-két év múlva lesz csak belőle kert. Csoda, ha azonnal megépül. Míg az építésznek az a legszebb napja, amikor elkészül az épület, kertépítészként viszont úgy érzem, hogy az én édes munkagyerekemet állami gondozásba adom, fenntartásra.

• Mitől jó a táj- és kertépítész? 

– A tájépítészet nem csak annyi, hogy jobbra rekettye, balra nyírfa. Akkor igazán jó a környezettervező, ha munkája során a rétegeket is végigjárja, megismeri a hely szellemét, a miértekre keresi a választ. Ez nagyon fontos. A Lechner-szobor elhelyezésekor teljesen beleástam magam Lechner építészetébe, annak minden részletébe. Végigjártam minden Magyarországon megtalálható épületét, minden motívumot lefényképeztem. A Bókay-kert tervezésekor megismertem Bókay János orvosprofesszort mint embert, hogy hogyan hatott a környezetére, és milyen rózsafajták voltak a felesége rozáriumában. A mórahalmi országzászló-emlékmű tervezése kapcsán Trianon történelmébe ástam bele magam. A munkákban mindig le kell menni a történelmi gyökerekig és megnézni az ok-okozati összefüggéseket.

• Van jövőjük a fiatal tájépítészeknek?

– Igen, a fiatalok tehetségesek, de abban a tévhitben élnek, hogy az informatika mindennek az alapja, pedig az csupán eszköz. Én az alapokat hiányolom. Ma egy fiatal kétévenként munkahelyet változtat, mert az alapmotiváció a jövedelem. Erről szó nem lehetett a mi időnkben. Ha valaki tényleg megszállott és valahova el akar jutni, az igen komoly építkezés. A fiatalok azért nem találják a helyüket, mert félnek a megmérettetéstől. Olyan anyagi lehetőségek vannak ma, ami miatt a fiatalok nagy része nincs rákényszerítve a kitartó, elkötelezett munkára, aminek persze meglesz majd a hozadéka. Igaz, nem azonnal, és nem holnap.