0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. április 20.

Élet és halál erdő-mező porondján

Minden vadásznap ünnepnap! A lehetőség, hogy az ember kilépjen a mindennapok monotonitásából, a város zajaiból vissza abba a környezetbe, ahonnét eredendően való. Ebben a felgyorsult világban könnyen elfedjük, honnan is indultunk, és talán azt is, hova tartunk. Megfeledkezünk önmagunkról, felebarátainkról, az élethez nélkülözhetetlen emberségről, arról, hogy kik is vagyunk igazán.

Napjainkban a természet másodhegedűsként hallatja mindinkább jajveszékelő hangját. Megfeledkezünk fontosságáról, természetesnek vesszük hallgatását, miközben magában zokog megbecsülés híján. Pedig kevés szebb és összetettebb értéket tud felmutatni az emberiség, mint ami körülveszi.

Nem kell messzire menni ahhoz, hogy csodát lássunk, felkapott turisztikai szenzációkhoz utazzunk, elég, ha csak kitekintünk az ablakon, és a csupasz ágakon ugráló széncinegék hangos cserregését hallgatjuk, miközben egy őszapó tolakszik közéjük táplálék reményében.

Ezek az apróságok nagyobb alkotási és szellemi értéket képviselnek bárminél, ahogy a rügy fakadása vagy hírnökként a hideg földből kibúvó hóvirág látványa is ezt példázza – az érték és szépség mindnyájunkat körülvesz.

A természetjárók ezekben a szépségekben vélhetik felismerni az élet ajándékát, a teremtés csodáját egy kirándulás során vagy akár egy parkban tett andalgás közben. A vadászember is ezen szerencsés halandók közé tartozik; az ősi ösztöntől vezérelve, mely még a mai napig bennük lappang, a vadászat, a zsákmányszerzés harsány szólama, mely felszólítja a természetjárás és az elejtés régmúltba visszatekintő tevékenységére.

Napjainkban a vadászat szerepe létfontosságúvá vált az élőhely-átalakulások következtében, és ez a szerep komoly felelősséget ró a vadászra: élet és halál között dönt a jövő vadállományáról, miközben veszélyes keringőre kéreti fel magát „villámló botjából”mit egyszer elengedett, azt a jó Isten se hívja vissza többé.

És mikor a csillagok állása, a vadászat istenei és a természet is úgy kívánja, hogy a vadász vadat ejt el, annak méltó búcsúztatásáról saját maga köteles gondoskodni. Terítéket, ravatalt készít, töret vág, és utolsó falattal küldi végső útjára, az örök vadászmezőkre.

E nemes cselekedet a vadászat hagyományain túl, a természet és az abban rejlő szépségek iránti tisztelet lerovását hivatott kimutatni. Ez láttatja, hogy az ember a természettől elszakadt világában is képes vissza-visszatérni abba a letűnt korban, mikor az ember óvta és tisztelte a természet világát.

Forrás: magyarmezogazdasag.hu