Ekkortól az európaiak is már láthatták az eleven törpevízilovakat fogságban, melyeket hosszú időn keresztül csak a képzelet szülöttének gondoltak.
A görögök nevezték el állatunkat hippopatamusnak, azaz folyami lónak, ugyanis, bár anatómiájukat és szokásaikat igen jól ismerték, az akkori tudósok gyakorta fekete sörénnyel is felruházták, s
a lovakkal kezdték el rokonítani ezeket az 1,6-3,2 tonnásra is megnövő állatokat.
Az elmúlt évszázadokban jellemzően a sertésekkel és a pekarikkal hozták kapcsolatba őket, de a legújabb DNS-vizsgálatok alapján kiderült, hogy a cetekkel állnak közelebbi atyafiságban. Sajnos sem a ceteknek, sem a vízilovaknak fejlődését nem követhetjük végig részletesen elegendő megkövesedett csontlelet segítségével, de úgy tűnik, legalább 50 millió évvel ezelőtt elvált a vízilovak és a bálnák fejlődésének útja, tehát a közös ős legalább 50 millió évvel ezelőtt élhetett. Bár a vízilovak száma az elmúlt évszázadokban Afrikában alaposan megcsappant, s elterjedési területük is megfogyatkozott, más földrészeken, ahol megfelelő az éghajlat és adott a táplálékbázis is, és ahova egyes nagybirtokosok, befolyásos politikusok kedvtelésből betelepítették, ott hihetetlen mennyiségben el tudott szaporodni.
A nílusi víziló hatalmas, mintegy 150 fokos szögben is kinyíló szája sokakat elkápráztat: ha belegondolunk, hogy az ember jó, ha 45 fokos szögben tudja kinyitni a száját, akkor ez különösen figyelemreméltó teljesítmény. Azért lehetséges, mert a vízilovak alsó állkapocsízülete a koponyán erősen hátratolódott, így minimális energiaráfordítással akár hosszabb ideig is nyitva tarthatják amúgy is méretes szájukat.
