Sebestyén Ferenc fogalmazott így, aki a már említett foglalatosságai mellett a szőlőhegyi vendéglátásba is belevágott csáfordi pincészetében.
– Gyermekként – akkor még a türjei hegyen – szüleim, különösen édesapám szorgalmazására kezdtem el dolgozni a szőlőnkben. Nem volt számottevő terület, de később „benősültem a szőlészetbe” – fogalmazott a korábban céget is vezető férfi. – A zalakoppányi hegyen igazán minőségi gyümölcs termett, és az ottani terület jóval nagyobb volt, mint az egykori szülői birtok. Mégsem untam meg a munkát, sőt, a saját lábamra állva vásároltam még hozzá területeket.
Később jött az Olaszrizling, majd a Zweigelt. Másodmagammal műveltem a területet, és örömömet leltem ebben a munkában. Nagyon jó bort tudtam készíteni. Közben elvégeztem a borásziskolát és több tanfolyamot, sőt borbíráló bizottságoknak is tagja voltam, mindezt annak érdekében, hogy minél jobb minőségű legyen a termékem.
A hagyományos módszerekre esküszöm. Ennek megfelelően 1000 literes fahordókban érleltem a boraimat, és legalább a felét mindig palackoztam. Természetesen be is vizsgáltattam a borokat, ugyanis akkoriban nem ártott, ha az ízek mellett szakemberektől, hivataloktól származó papírjai is voltak az embernek.
Az értékesítéssel egyébként soha nem volt gondom, hiszen megvolt a vevőköröm.Mindig el tudtam adni a termést, még akkor is, amikor 20 ezer liter borom volt a pincében. Aztán eljárt felettem az idő, és ahogy teltek-múltak az évek, egyre kisebb lett a birtok, ahogy el-eladogattam egy-egy részt belőle.
Sebestyén Ferenc azt mondja, soha nem unta meg a szőlőművelést, annak ellenére sem, hogy sokszor fárasztó volt. A szépsége és az eredménye mindig kárpótolta a fáradozásáért.
– Mindig szerettem a szőlőt, soha nem untam meg a művelését, soha egyetlen rossz szót nem mondtam az ültetvényről, vagy azzal kapcsolatban, hogy mennyit kell dolgozni vele. Mindig maximálisan tisztában voltam vele, hogy a szőlőben hajlott hátú emberek dolgoznak, méghozzá egész évben. Ez alól általában kivétel az a néhány téli hónap, de ez sem mindig igaz, mert volt olyan telünk, hogy az 5 centis hóban, de ragyogó napsütésben már metszettem. Öröm volt dolgozni, de az évek sajnos eljártak felettem, már nem bírom úgy a fizikai terhelést, mint régen. Hiába, hogy a munka továbbra sem áll távol tőlem, a csontjaim már elöregedtek.
Sebestyén Ferenc számára a bornál mindig a minőség volt a lényeg.
– A legfontosabbnak mindig azt tartottam, hogy a bor jó legyen, pontosabban inkább azt mondanám, hogy jól legyen kezelve. Ez volt a véleménye és tulajdonképpen az igénye azoknak is, akik kóstolták. Ahhoz, hogy jó bort tudjunk előállítani, be kellett fektetni. Meg kellett vennünk a helyes kezeléshez szükséges berendezéseket, a tisztázáshoz, a szűréshez, a palackozáshoz a gépeket. Amikor a szőlészkedés és a borászkodás már zavartalanul ment, újabb projektbe kezdtünk: belevágtunk a szőlőhegyi vendéglátásba.
Hogy mi mindenre volt ehhez szükség? Ahogy említettem, az első a jól kezelt bor. A helyszín ugyancsak meghatározó. A mi csodálatos panorámánk vonzza a vendégeket, és a borok mellé kínált finom ételeink is. Utóbbiakról szeretném elmondani, hogy ezek a feleségem kiváló étkei voltak. A hideg és meleg ételek között mindig ott volt a sült oldalas, amit imádtak a vendégek, magyarok és külföldiek egyaránt, és a rétes sem maradhatott le az étlapról. Persze azért a bor volt a leglényegesebb: mindig legalább ötféle volt a választékban, hogy mindenki kiválaszthassa a neki leginkább megfelelőt- és, természetesen, ki is választották. Ez két szempontból is jó volt, mert egyrészt sokan törzsvendéggé váltak, vissza-visszajártak, másrészt folyamatosan vásárolták az adott borfajtát. Összefoglalva, elmondhatom, hogy soha nem maradt felesleges bor a pincémben.
A gazdának kötelessége, hogy maga is kóstolja a borait, hogy kontrollálni tudja őket. Sebestyén Ferencnek a kezdetek óta az Olaszrizling a kedvence.– A Chardonnay is nagyon finom, de nekem mindig az Olaszrizling jött be igazán, és most már mindig is megmarad a kedvencemnek. Ez a fajta határozza meg a borvidékünket. Finom, jó termést ad, jól tűri az időjárás viszontagságait. Annak idején a filoxéravész után honosították, és azóta is sokan termelik nálunk, így lett a borvidékünk jellegzetes bora.
Még egy dolog, ha már megemlítettem a Saszlát: ez a csemegeszőlő régen nagyon kedvelt volt, vagonszámra szállították külföldre, és akik ismerik, azok ma is kedvelik.
Sebestyén Ferenc szerint a magyar szőlészet és borászat még nincs túl jó helyzetben, a kilátásai azonban szépen alakulnak. Szerinte nem a minőséggel, hanem a mennyiséggel van gond.
– Egy biztos: szerintem mindig a kereskedők fölözték le a hasznot, és annak idején ők rontották el az ágazatot azzal, hogy mindent felvásároltak és eladtak, nem számított a minőség. Az utóbbi évtizedekben szerencsére másképpen működik a dolog, a mennyiség helyett a minőség került előtérbe, és az ellenőrzését is egyre komolyabban veszik. Csakhogy ma már a legnagyobb hazai pincészetek is maximum 30 hektáron termelnek, ami nem jelent akkora mennyiséget, hogy akár a hazai multiknak el tudják adni a boraikat, akkorát meg még kevésbé, hogy exportálják. Ráadásul megjelentek olyan országok a világpiacon, amelyek nagy mennyiségben és viszonylag jó minőségben tudnak bort kínálni. A magyar nedűk azonban jók. Tőlem vittek például borokat Dél-Afrikába, és azt a visszajelzést kaptam, hogy milyen üdék, frissek és kellemes zamatúak a 15–16 százalékos ottani nedűkhöz képest. Azonban Magyarországon nehézségekkel küszködik az ágazat. Az egyszer megszerzett piacot nem könnyű megőrizni.
Azonkívül nagyon nehéz, szinte lehetetlen munkást találni szőlészeti munkákra. Erre szerintem egyetlen megoldás van: gépesíteni kell.
Azonban, mindent összevetve, csodálatosnak tartom az ágazatot. Ha újrakezdhetném, újra szőlőt művelnék és borászkodnék – egyetlen különbséggel: nagyobb területen, legalább 10 hektáron, és több fajtával.
Lánya, Sebestyén Csilla szerint a nehézségekre az volna a megoldás, hogy több pincészet összefogva kínáljon termékeket, még a borokat is.
– A Nyitott Porták Egyesületnek az ilyen összefogások megteremtése a célja – mondta el lapunknak, lévén a civil szervezet koordinátora. – A borok és az ételek mellett a személyes kapcsolat, a közös élmények, a beszélgetések teremtenek olyan családias hangulatot, amitől a vendégek jól érzik magukat, és aminek köszönhetően visszatérnek egy-egy helyre. Az ehhez szükséges hozzáállást próbáljuk erősíteni a pincészetek között is.
