A Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság szakemberei figyeltek fel a hegység egyik déli leejtőjén szépen gyarapodó kaktuszállományra. Úgy vélik, aki betelepítette értett is a kaktuszokhoz, hiszen az egyébként a hideg, fagyos teleket nem kedvelő növényeknek optimális helyet választott. Ugyan az oszlopos és gömbös növekedésű fajok nem túlságosan terjedtek, ám a fügekaktusz fajok igencsak otthonosan érezték magukat. Dinamikusan szaporodhattak és nagy területeket népesítettek be.
Ám nem idén kellett először elvégezniük ezt a munkát, hiszen évek óta több zsáknyi kaktuszt gyomlálnak ki. Ám sajnos a növények ragaszkodnak e megszerzett új élőhelyükhöz, és a földben maradt néhány centis darabokból évről évre reprodukálják magukat. Vagyis inváziós faj lett nálunk a kaktusz is.
Ezek közül az a legkevésbé fajsúlyos, hogy összeszúrkálják a gyanútlan turistát. Bár ezt azonnal a bőrünkön éreznénk! Hovatovább, vannak olyan alattomosan a bőr alá jutó aprócska tüskéik is, amelyet szinte lehetetlen meglátni és kivarázsolni.
Ilyen inváziós faj a Magyarországon a természetbe kiültetett és magát igen jól érző kaktusz is. (Hasonlóan inváziós faj idehaza a selyemkóró, az aranyvessző, a bálványfa, a krumpli bogár, az ázsiai márványpoloska, vagy éppen a hazai szinte teljes szőlőállományt kipusztító filoxéra stb.)
S hogy miért veszélyesek az inváziós fajok?
Egyrészt mert felborítják az ökológiai egyensúlyt, csökkentik a biodiverzitást.
Nem illeszkednek bele a területen évmilliók óta működő és egyensúlyban lévő és természetes folyamatokba, ráadásul súlyos allergiát kiváltóak is lehetnek.
Persze, ha még ez sem elég meggyőző azoknak, akik szívesen sétálnának kaktuszerdőben a hazai tájon, fontos tudni, hogy miért nem jó, ha csökken a biodivezitás, vagyis a biológiai sokszínűsége egy-egy területnek.
A fajgazdagság, a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) az élővilág túlélésének záloga.
Évmilliók alatt alakultak ki a fajok, amelyek egy olyan fantasztikus rendszert alkotnak, amelyek képesek tolerálni a változásokat. Változhat a klíma, jöhetnek új betegségek, változhat a légkör összetétele, történhet fizikai természeti katasztrófa….. Ha biológiailag sokszínű egy-egy terület élővilága, akkor a sok száz, sok ezer fajból lesznek olyanok, amelyek képesek túlélni a változást, képesek élni a megváltozott körülmények között is, így általuk ismét benépesülhet élettel a táj. Ám, ha fajszegény a terület, könnyen előfordulhat, hogy nem lesz olyan faj, amely tolerálná a változást. Ennek okán, gyorsan kopárrá, élettelenné válik a terület.
Ikonikus példa az inváziós fajok okozta katasztrófára az is, ami napjainkban a „cuki” erszényeseket is fenyegeti Ausztráliában:
E kontinensen a nyúl nem őshonos, a 19. században telepítették be a tapsifüleseket az Európából érkező telepesek. Mivel Ausztrália élővilága teljesen eltér az Európaitól, a nyulaknak nem volt természetes ellenségük ott. Így már néhány évtized alatt is hihetetlenül elszaporodtak. Napjainkban pedig mindenfajta gyérítés ellenére, szászmilliós állományuk eszi el a táplálékokot a helyi fajok elől. Mindent kopárra rágnak, erdők tűntek el miattuk, a talajerózió vészes méreteket öltött, a termőtalaj eltűnése ezernyi fajt a kipusztulással fenyeget. De a nyulak tönkreteszik a mezőgazdasági termést, letarolják a gabonát, és nem hagynak legelni valót a teheneknek és birkáknak sem.
Talán e példa is jól mutatja, hogy mi lehet a végeredménye, ha meggondolatlanul helyezünk be néhány „kaktuszt” a kedvenc erdőnkbe. Akinek pedig még mindig nehéz a tölgyek, a juharok, a galagonya bokrok, vagy éppen a termőtalaj és a komplett élővilág rendszere szemszögéből nézni az inváziós fajok megjelenését, problémáját, egy pici könnyítés: vajon mi emberek szeretnénk, ha a hazai tavainkban az aligátorok otthon éreznék magukat?
