0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2025. augusztus 20.

Egy nyári nap a napraforgóban

A légrezgés messze látható a napraforgótábla fölött. Már-már lankad a Nap erőssége a délutáni órákhoz érve, persze attól még fázásról szó sincs. A fasor alatt árnyékba húzódva figyeljük, ahogy az első csapatok megtéve tiszteletkörüket, lekeringenek az ásítozó tányérokra. Potyog a szotyoládé, veri ki csőrével, üti fel szárnyával. Mi pedig várjuk a következő csapatok érkezését.

Feltűrt ingujjal, kigombolt ingnyakkal. A vizes törülköző a tarkónkra csavarva, kalapunkat patrontartóként használva lessük készenlétben, árgus szemekkel, mikor húznak el a fasor felett a madarak. A fák kicsit felnyomják őket, ami nemcsak a vadászias lőtávolság miatt kedvező, az élmény is gazdagabb az égből leszólított vadtól.

– Figyeljél!… Jobbról! – szól egyikünk a másiknak, miközben amaz az izzadságtól arcára tapadt port keni szét fején kendőjével. Tizen vagy tizenketten lehetnek; messziről apró pici testek, amik szélsebesen közelítenek fejünk fölé. A széken ülve valamennyien összehúzzunk magunkat olyan kicsire, hogy azt higgyük, nem is látszódunk, ám éles szemüket nehéz megtéveszteni, főként a tapasztaltabb, messziről gyütt’ galambokét, amik értik a dörgést. Hopp…, és már forognak is kifelé, vissza a többiekhez, a tábla közepébe, ahová a puska is csak vakon dörren. Szól is egyből az élc, „Kiszúrták a nagy fejed”, „Ekkora testtől én is megijednék”, sorolhatnánk, de a gerlézés már csak ilyen, baráti fricskák nélkül nem az igazi.

És most egy újabb csapat húz be a napraforgóba, durran a puska, izzik a cső, esik a madár, egyenesen be a táblába. Aki volt már napraforgótáblában, az jól tudja, hogy különösen a nyári forróságban, ragacsos-izzadt bőrrel a szúrós növénytengerbe nemcsak hogy felemelő érzés barangolni, de idő után, ha sokat tartózkodik benne az ember a madár után kutatva, még el is veszíti tájékozódási képességét, és azt se tudja, honnan indult. Eközben káromkodik, hogy újabb csapatok szálltak el a feje felett „Innen aztán igazán könnyedén lecsavartam volna egyet-kettőt” – szoktuk volt gondolni, de se puska a kezünkbe, és ha lenne is, önbizalmunk talán inkább a lövésképtelenségből ered, olyankor mindig sokkal „jobban lő” a vadász.

A nap végére, ahogy a húzás elcsendesedik, úgy a társaság is ekképpen tesz. A terítékhez díszes ravatal készül napraforgóból és színes pillangósokból, megadva a méltó tiszteletet a vadnak. A lebukó napkorongot kürtszó kíséri, pontot téve a gerlevadászat végére.

E sorokból mintha kihallatszódna, hogy az effajta vadászat, ha nem is úri, de hóbort, a vadászok kedvükre puffogtatnak a galambokra. Nos igen, vadgazdálkodási vonatkozása vajmi kevés, mégsem beszélhetünk puszta öldöklésről, hiszen a balkáni gerlére és az örvös galambra történő vadászatnak vadkármegelőzés szempontjából van funkcionalitása.

A balkáni gerle térhódítása 1926-ra datálható, ekkor figyelték meg első költését Tiszaugon. Huszonöt évvel később pedig már minden településen látható volt.

Az örvös galamb a balkáni gerlétől eltérően (ami csak kis számban vonul) vonuló madár, tavaszi érkezésükkor ellepi a városok parkjait, vidéken pedig jelentős vadkárt képes generálni nemcsak a soroló napraforgóban, de később, a betakarítás előtt a tányérok letörésével, a szemek kiverésével okoznak kártételt.

Persze minden év más. Megjósolhatatlan, mennyi madár érkezik hazánkba, hogyan sikeredett a költés, csak azzal számolhatunk, hogy a vadászterületen mekkora és mennyi napraforgótáblát vetettek a gazdák, mert ha kevesebbet, akkor értelemszerűen koncentráltabb lesz a húzás.

Különösen figyeljünk a védett vadgerlére, esetleg kék galambra, ugyanis a balkáni gerle és az örvös galamb mellett azok is keveredhetnek elvadult házigalamb-, postagalambcsapatokkal.

Egyes csapatok igen nagy számban összeverődhetnek, és komoly károkat okozhatnak a mezőgazdaságban. És ha már számok, aggodalomra semmi ok, a gerlézések nem okoznak kárt sem a balkáni gerle, sem az örvös galamb állományában, szép számmal akadnak Európa-szerte.

Ezt már 1980-ban is megírták a Nimród hasábjain, Kovács László tollából:

„Napjainkban az állomány lényeges csökkenésének veszélye nélkül alaposan kivehetjük a vámot. Hol vannak már a múlt századvégi nagy terítékű fürjezések, foglyászatok? Egyik faj sem tudott alkalmazkodni a belterjessé váló mezőgazdasághoz, lassan eltűntek, mint hó a napsütésben. Ebben vajmi kevés szerepe volt a lőfegyvernek, a vadászatnak. A balkáni gerlére nem vár hasonló sors, hiszen kiválóan alkalmazkodott a mai urbanizált világhoz. Számukat egyelőre nyugodtan ritkíthatjuk, hazai állományunkon ez nem fog jelentősen meglátszani. És az ember számára kártevő faj lévén, vadászatukkal még hasznot is hajtunk a mezőgazdaságnak. Amellett húsa sem megvetendő táplálék. Különösen a belőle készült leves nagyon jó ízű, finom, hasonlít a fácánéhoz. Egy szó, mint száz, érdemes rá vadászni.”

Kovács László nem is írhatta volna jobban, a gerlézés kiváló vadászat, akár kezdő puskaforgatók, akár élemedett vadászok számára.       

Forrás: magyarmezogazdasag.hu