Erdőből a városba

A fekete rigó korábban kimondottan erdei fajnak számított, amely télen csapatostul melegebb éghajlatra költözött. Jelenleg kétféle életmódú fekete rigó él hazánkban is: az erdőkben élő, télen útra kelő, valamint a városhoz szokott, nem költöző példányok. Hogy miért van jelen mindkét típus, azt nehéz megmondani; lehetséges, hogy egy befejezetlen urbanizációs folyamat részesei, vagy éppen a madár alkalmazkodó képességének köszönhető, hogy többféle élőhelyen is jól érzi magát.

Mindenképpen érdekes jelenség, hogy mekkora különbségek vannak egy faj egyedei közt, hiszen az erdei életmódot folytató madarak sokkal félénkebbek városi társaiknál, akik akár centikre tőlünk húzzák ki a földigilisztát a talajból.

Fejmagasságba fészkel

A felnőtt hímek tollazata fekete, csőre élénksárga, míg a tojók inkább rejtőszíneket viselnek: tolluk kormosbarna, csőrük sárgásbarna. Mindkét nem szeme körül megtalálható egy jellegzetes sárga gyűrű, ami összetéveszthetetlenné teszi a többi hasonló alkatú és méretű madárral.

A városban kevesebb ragadozó veszélyezteti a tojásokat és a fiókákat, ezért még inkább szemünk elé kerülhet az amúgy sem túlságosan nehezen fellelhető fészek. Mindkét szülő eteti a fiókákat, a költési időszakban hűségesek egymáshoz, és gyakran kezdenek másod-, sőt harmadköltésbe is. A fészket a fiókák még azelőtt elhagyják, hogy jól repülnének, azonban ez nem azt jelenti, hogy a szülők magukra hagyják őket. Jelzőhangok alapján megtalálják az utódot, és a földön tovább etetik, amíg önálló életre nem képes. Többnyire rovarokkal, gilisztával táplálkoznak, a hideg idő beköszöntével azonban áttérnek a bogyós termésekre.

Csapatokba verődnek

Nevével ellentétben, az erdei fülesbagoly sem kimondottan a nagy, zárt erdők madárfaja. Általában kisebb erdőfoltokban, parkos területeken él, sőt, a téli időszakban behúzódik a városokba. Saját fészket nem épít, inkább a tojó kiválasztja a számára tetsző, többnyire varjúfélék által épített fészket, amiben tavasszal indul meg a költés, általában egy fészekaljat nevelnek.

Tudta-e? Fotó: Lénárt János A széncinege az egyik legnagyobb testű cinegefaj (jobboldalt). Magyar kutatók bebizonyították, hogy száraz, meleg augusztusban a hímek begytollazata sötétebb sárga. A fiókákról a hím és a tojó közösen gondoskodik. Naponta több mint 300 alkalommal etetik őket, így költési időszakban akár felére csökkenthetik a gyümölcsösökben a fiókáknak hordott fehérjedús hernyók okozta kárt.

Ebben az időszakban a szemfülesek kis szerencsével urbánus környezetben is megfigyelhetik a nappal pihenő madarakat. Nem egyszerű felfedezni őket, hiszen elsősorban az örökzöld fafajok a kedvenc pihenőhelyeik, de olykor lombhullató fákon is ücsörögnek. Jelenlétükről árulkodik, ha a fatörzsön fehér ürülékfoltokat látunk, illetve a földön, a pihenő- helyként szolgáló fa alatt úgynevezett bagolyköpeteket találunk.

Kiválóan lát és hall

A közhiedelemmel ellentétben – bár éjszakai ragadozónak hívjuk – a kiváló látásuk ellenére, teljes sötétségben nem aktívak az erdei fülesbaglyok. A nagy, előre tekintő, szuggesztív szempár kiváló fényérzékelő, azonban a legjobban szürkületkor vagy holdfényes éjszakákon segíti hozzá a madarat az eredményes vadászathoz a kiváló hallása mellett.

Puha tollazatának köszönhetően szinte zajtalanul vadászik. Fő táplálékai a kisemlősök, de olykor kisebb énekesmadarak vagy rovarok is áldozatául esnek. Fontos kártevőirtó a nagy kiterjedésű mezőgazdasági táblákon. Az elfogyasztott táplálék szőrét és csontjait nem képes megemészteni, így azokat néhány óra múlva kiköpi, hogy ne okozzanak belső sérüléseket az emésztőrendszerében. Ezekkel a néhány centiméteres, hengeres köpetekkel találkozhatunk a telelőhelyek fái alatt.

 

Nyirádi Ivett
Nyitnikék Erdészeti Erdei Iskola,
Zalaerdő Zrt.