Mérik a nappalok hosszúságát és változását; érzékelik a tavasz és az ősz érkezését, sőt különbséget tudnak tenni a kettő között. A hőmérsékletre adott válaszok enzimjeik aktiválódásában, a sejtmembránjaikban lévő telített és telítetlen zsírsavak egyensúlyában és más válaszokban nyilvánulnak meg.
Az ilyen rendszerek érzékelik a környezeti tényezők változásait, és a választ az új feltételekhez igazítják. Az alapelv tehát az, hogy a növény növekedése és fejlődése a környezettel kölcsönhatásban áll.
A víz kivételével a hőmérséklet az egyik legnagyobb hatású külső tényező, amely a vad és termesztett növények fejlődését egyaránt befolyásolja. Az életfolyamatok igen szűk hőmérsékleti határok között működnek. Túl alacsony hőmérsékleten a biológiai reakciókhoz elégtelen az energia, a túl magas hőmérséklet pedig a fehérjék szerkezetét károsítja.
Optimális értékek
Általánosságban véve a kardinális hőmérsékleti tartományok határértékei a minimumban 5-10, az optimumban 25-30, a maximumban 35-40 °C közöttiek.
A termesztés „művészete” abban rejlik, hogy a gazda a növény tenyészidején belül miként tudja a különböző természeti tényezők optimális hatásait összegezni. Mennél több optimális hatás érvényesül, annál jobb a növekedés és a fejlődés, annál nagyobb termésre számíthatunk.
A fiziológiai optimumtól – amelyen a növekedés a leggyorsabb – meg kell különböztetnünk a harmonikus optimumot, vagyis a külső tényezőknek azt a mennyiségét, amelyen a legerősebb növények fejlődnek. A megfigyelések azt mutatják, hogy a harmonikus optimum nem állandó értékű a növény fejlődésének időszakában. Például az őszibarack harmonikus optimumának hőmérsékleti változásai a következők: virágzás előtt nappal 15-18, éjjel 11-14 °C, virágzáskor nappal 8-12, éjjel 6-10 °C, virágzás után nappal 15-18, éjjel 11-14 °C, végül éréskor nappal 20-22, éjjel pedig 15-17 °C.
A mezőgazdasági gyakorlatban néha abból származik az eredménytelenség, hogy nem találják el az optimumot. A búzát elvethetjük igen korán (szeptemberben), vagy vethetünk az optimális októberi időszakban, és később, akár novemberben is. A vetés időpontjának megfelelően a termés mennyisége az optimumgörbe megoszlásához hasonlít.
Mivel a magyar búzák csírázásának optimumhőmérséklete +10 °C körül van, érthető, hogy az októberi talajhőmérséklet lesz a kedvező, a szeptemberi és a novemberi hátrányos.
Alapvető összefüggések
Eddig kevés növény hőmérsékletigényét vizsgálták meg elég behatóan ahhoz, hogy a hőmérsékleti válaszokat pontosan megismerjük, általános szabályokat azonban megfogalmazhatunk. A meleg klímaövből származó növények rendszerint magasabb optimális hőmérsékletet igényelnek, mint a hideg klímaövben honosak. Ha két növény optimális hőmérsékletigénye erősen eltér, akkor ugyanabban a környezetben lehetetlen a két növény szimultán növekedése. Szoros rokonsági kapcsolatban álló növények (pl. a paradicsom, paprika, burgonya, tojásgyümölcs) egy meghatározott hőmérsékletre, elsősorban az éjszakai hőmérsékletre általában azonos módon válaszolnak.
Az éjszakai optimális hőmérséklet jóval a nappali alatt van, aminek az a magyarázata, hogy a nappal végbemenő biokémiai folyamatoknak magasabb a hőmérsékletigénye, mint az éjszakai folyamatoké (napi periodicitás). Minden életfolyamatnak meghatározott hőmérsékletigénye van, például azok a hagymás növények, amelyek a magas és alacsony hőmérséklet meghatározott sorrendjét igénylik, csak a mérsékelt égövben tenyésznek, ahol az évi (szezonális) periodicitás jellemző, amivel a növény fejlődése szinkronban van.
A növények az evolúció folyamán alkalmazkodtak a termőhely hőmérsékleti viszonyaihoz, és kialakultak a hőmérsékleti zónák jellemző növényei.
A szélsőséges hőmérsékleti hatásokkal szemben a növények a legtöbb esetben azért nem tudnak védekezni, mert hirtelen fellépésük felkészületlenül éri őket. Bár van bizonyos fokú alkalmazkodóképességük, ami megmaradásukat és szaporodásukat szolgálja, de ez a termesztett növényeink esetében – éppen az ember gondoskodása folytán – nagyon csekély.
Az enyhe hideg hatásai
Szélesebb hőmérsékleti intervallumokban valósul meg az alacsony hőmérséklet hatása. A hideget igénylő kertészeti növények különböző klimatikus feltételek között növekednek, amelyek meghatározzák hidegtűrésüket.
A növényi élet kritikus hőmérsékleti alsó határát általában a fagyponttal jelöljük meg. Ez a felfogás azonban nem helytálló, mert számos növény már a fagypont fölött elpusztul, ezért különbséget kell tenni a megfázás és az elfagyás között.
A hideg a fagypontnál magasabb hőmérsékleten károsítja például az uborkát, a dinnyét, a tököt azáltal, hogy sejtjeikben megszakít fontos anyagcsere-folyamatokat. A megfázási sérülés elsősorban a genetikai tulajdonságoktól és a növény fejlettségétől függ. Azt a hőmérsékletet, amelyen ezek a változások bekövetkeznek, fázisváltozási hőmérsékletnek nevezzük. Ez a normális sejtműködés optimális hőmérsékleténél 15-20 °C-kal alacsonyabban van.
Alacsonyabb hőmérsékleten károsodnak, ami elsősorban a sejtmembránok áteresztőképességének megváltozására és a csökkent ionfelvételére vezethető vissza.
Tényleges elfagyás
A hideg azáltal is károsít, hogy a szövetek tényleg megfagynak, ezt fagypont alatti sérülésnek nevezzük. Fagypont alatt fagynak meg általában a mérsékelt égövi növények, de közöttük különbség van a tekintetben, hogy gyenge vagy erős fagy hatására következik be a károsodás. A növények aktív életállapotban érzékenyek a 0 °C alatti hőmérsékletre, mert sejtjeik víztartalma bőséges és a turgeszcens sejtekben kevés a fagyást gátló anyag. Azt a legkisebb hőmérsékletet, melyet a növényi szerv még elbír, ultraminimumnak nevezzük (táblázat).
A sejtplazma megfagyásának tünetei, amikor a sejt elveszti féligáteresztő képességét, a turgornyomás megszűnik, és összeesik, „levet ereszt”, a többértékű fenolok kinonszerű vegyületekké oxidálódnak, ezért a megfagyott sejtek megfeketednek.
A fagypont alatti károsodás mechanizmusában a szöveteken belüli jégképződésnek van szerepe. A vakuólumban levő sejtnedv a koncentrációjától függően –1 és –5 °C között fagy meg, a szövetek viszont alacsonyabb hőmérsékleten, mert a fagyáspont csökkenése nem csupán a koncentráció függvénye, benne más vízkötő erő is szerepet kap. Jégkristályok képződnek a sejtközötti járatokban, és elvonják a vizet a sejtplazmától. Ha ez meghalad egy bizonyos mértéket, a plazma denaturálódik és elpusztul. A jég kiszorítja a sejtközötti járatokból a levegőt, ezért a megfagyott levelek üvegszerűen áttetszőek.
A gyors fagyás és gyors olvadás mechanikailag szétroncsolja a citoplazma szerkezetét.
Dr. Szalai József
ny. egyetemi docens, MATE Budai Campus