Negyvenhat évvel ezelőtt a német kutató, Erik Homrighausen a svájci Wädenswilben létrehozott egy nemzetközi szervezetet, amely a szőlőültetvények talajának takarásával, zöldítésével foglalkozott. Kétévenként különböző európai országokban – Svájc, Németország, Olaszország, Ausztria, Szlovénia, Franciaország – tanácskoztunk e témában, egyebek között Magyarországon is 1999-ben. A találkozókon szerzett ismereteinket hasznosítottuk, illetve hazai eredményeinket nemzetközi fórumokon is közreadtuk. Több szempontot figyelembe véve a természetes növényflóra kutatása mellett döntöttünk, és keresni kezdtük az e célra alkalmas fajt, fajokat.
A filoxéravész után megnőtt a homoki szőlőtermesztés jelentősége. Különösen a Duna-Tisza közén azért telepítették a szőlőt, hogy megkösse a futóhomokot, de akkoriban még a szőlőtőkéket 1 × 1 méterre ültették.
A takarónövény kiválasztása nem egyszerű feladat. Komoly szakértelmet igényel, mert több tényezőnek kell megfelelnie, ugyanis a takarónövény a szőlő konkurense (víz és tápanyag), illetve a szőlőkárosítók köztesgazdája is lehet. A talaj takarására kultúrnövények és a természetes növényflóra elemei is alkalmasak lehetnek. A takarónövény kiválasztását biológiai és gazdasági okok miatt is meg kell gondolni. A természetes gyomflórával (pl. pirók ujjasmuhar) is megoldható a talajtakarás, amennyiben megfelelő mennyiségben rendelkezésre áll az ültetvényben, és erre még külön költeni sem kell. A takarónövényeknek jól kell érezniük magukat az ültetvényben, fontos, hogy ne igényeljenek különösebb ápolást, ne növeljék a szőlőtermesztés költségeit, de hasznosak legyenek. Ezenkívül jó szaporodóképességgel kell rendelkezniük, vagyis egyszeri eltelepítés után fenn kell tudniuk tartani az állományukat.
Ha évelő gyomnövények, például tarack, vaddohány, acat stb. vannak a sorközökben vagy a sorokban, azokkal nem ajánlatos a talajt takarni, mert elszívhatják a szőlő elől a vizet és a tápanyagokat.
A takarónövény-keverékkel (pillangósokkal) vagy rozzsal való takarás pluszköltséggel jár, és akkor is nagyon oda kell figyelnünk a konkurenciára. Inkább olyan növényre van szükségünk, amely véd a defláció vagy erózió ellen, ugyanakkor nem versenyez a szőlővel a tápanyagokért és a vízért, gazdaságos, nem kell évenként vetni. Ezeknek a feltételeknek vizsgálati eredményeink alapján teljesen megfelel a gumós perje (Poa bulbosa).
Ez a növény egész Eurázsiában elterjedt. Régebben talajjavításra is használták. Hazánkban sokfelé megtalálható bolygatott területeken, árokpartokon, főleg száraz körülmények között. Virágzó állapotában könnyen felismerhető pázsitfűféle, de a szőlősorokban is feltűnő. Nevét gumószerűen megvastagodott tövéről kapta. Április–májusban virágzik, a bugavirágzatában fejlődő apró sarjnövénykék a földre hullva legyökeresednek, így segítik a növény terjedését. Könnyen, folyamatosan csírázik, ha van elég nedvesség.
Néhány év elteltével az egész szőlőültetvényt beborítja, sűrűn fedi a talajt. Vetni vagy telepíteni csak egyszer kell, önmagát szaporítja. Ha a gyomok a talaj takarása ellenére előjönnek, a gumós perje vegetációs időszaka után posztemergensen lehet az állományt kezelni. Talajherbicidet azonban nem szabad használni.
A gumós perje nem vonja el a vizet és a tápanyagokat a szőlő elől, mivel sekélyen gyökerezik, de otthon érzi magát az ültetvényben, nem igényel különösebb ápolást, nem növeli a szőlőtermesztés költségeit, mégis hasznos. Jó szaporodóképességgel rendelkezik, vagyis fenn tudja tartani önmagát. Természetesen, mint minden növénynek, a gumós perjének is van betegsége, a lisztharmat, de nem jelentős, és lehet ellene védekezni.
Tapasztalataink alapján ezért javasoljuk, ismerjék fel a gumós perjét, ne kaszálják most le, gyűjtsék be a hagymácskákat a kalászokkal.
Május végén, amikor a gumós perje befejezi a vegetációt, szedjék ki a talajhagymákat (a szőlősorok kivételével), és ültessék be a szőlő sorába, illetve a hagymácskákat is vessék el a szőlő sorába.