0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2024. július 17.

Állatok és növények, melyek már csak fogságban léteznek

Különös határmezsgyén mozognak ezek a fajok: a vadonból már eltűntek, mégsem pusztultak ki teljesen. Egy kutatás szerint 33 állat és 39 növényfaj létezik, melynek nincs már vadonbéli populációja, azonban állatkertekben, akváriumokban, botanikus kertekben és magbankokban még jelen vannak.

Egy ilyen faj a Socorrói gerle (Zenaida graysoni). 1981 áprilisában egy négy főből álló expedíció indult az Everman-hegy erdős lankáira, a Socorro-sziget középső csúcsára. Az Alsó-Kaliforniától 400 kilométerre fekvő sziget a Csendes óceán egyik vulkanikus képződménye, a Socorrói gerle egyetlen élőhelye. Azonban ez a kedves, szelíd madár addigra eltűnt: megették őket a spanyol telepesek macskái, kiszorították a legelő birkák, vagy egyszerűen vadászok lőtték le – írja a Phys.org.

Azonban a faj nem tűnt el teljesen: 1925-ben 17 gerle érkezett egy madártenyésztőhöz Kaliforniába, az USA-ba. Majd’ száz évvel később pedig ezeknek a példányoknak a leszármazottjai – az utolsó Socorrói gerlék a Földön – még mindig életben vannak, Európa és Észak-Amerika különböző tenyésztőhelyein elosztva.

Az ehhez hasonló fajokat az Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) vörös listáján a „vadonból kihalt” kategória alatt találjuk – ez az a rendszer, melyet a biológusok arra használják, hogy kiértékeljék az egyes fajok kihalással veszélyeztetettségét, és ezt a nagyközönség számára is átadhassa. Többek közt megtalálható rajta a manicillo (Arachis pintoi), a földimogyoró kihalással fenyegetett rokona, mely Bolíviában a honos, a Tali pálma (Corypha taliera), melyet mindössze egyetlen példány alapján írtak le a bangladesi Dhaka Egyetem kampuszán, és három csigafaj, mely a Csendes óceán eldugott Társaság-szigetein éltek valaha.

Az mindenképp megünneplendő, hogy ezek a fajok egyelőre megúszták a kihalást. De vajon mit tartogat számukra a jövő?

Az emberi gondoskodás nem tarthatja fent őket örökké. Ráadásul minél több ideig szaporodnak fogságban, annál inkább nő az esélye a beltenyésztésnek vagy a génállományuk beszűkülésének, ami miatt elveszthetik az ellenálló képességüket a betegségekkel vagy más veszélyekkel szemben. Emiatt a kihalás veszélye továbbra is ott ólálkodik a közelükben, különösen, ha kis számú populációról van szó.

Élet a fogságban

A vörös lista egyik furcsasága, hogy a természetvédők nem számolják szisztematikusan a fogságban lévő rendelkezésre álló magvakat, növényeket vagy állatokat, és nem követik nyomon állapotuk változását, ellenben a vadon élő, veszélyeztetett fajokkal. Tehát

nem lehet különbséget tenni a vadonból kihalt olyan fajok között, melyekből több ezer példány vagy, vagy épp csak egy maroknyi egyed képviseli már csak.

Ezzel eljutottunk oda, hogy figyelmen kívül hagyjuk a fajok azon csoportjának kihalási kockázatát, amelyért a legnagyobb felelősséggel tartozunk, mivel ránk vannak utalva.

Emiatt a tanulmány szerzői rámutatnak néhány aggodalomra adó okra. A legtöbb esetben ezek a populációk egy kis számú csoport leszármazottjai, és ideális esetben több ezres létszámú állományra lenne szükség, hogy a lehető legjobban védve legyenek a génkészlet beszűkülésétől és a kihalástól. Sajnos a legtöbb esetben – legalábbis ahonnan vannak adatok – ezek a fajok kis számú csoportokban élnek (pár száz vagy még kevesebb), és csak kis számú intézményben vannak jelen (a legtöbb esetben ez a szám nyolc alatt van).

Emellett általában nem létezik egy összehangolt terv a kezelésükre az intézmények és régiók között, ahol ezek a fajok megtalálhatók. Ez különösen igaz a növények esetében, ahol sokszor azt sem tudni, hogy hány gyűjtemény van és ezek pontosan hol találhatók. Szerencsére az utóbbi időkben a botanikus kertek erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy megosszák egymás közt az adataikat és szorosabban együttműködhessenek.

A magbankok szintén fontos intézmények, ahol a veszélyeztetett növényeket magok formájában évtizedekig, vagy akár évszázadokig is tárolhatják.

A legtöbb vadonból kihalt növényfaj nem könnyen lelhető fel az online adatbázisokban, ami segíthetné a különböző régiókból származó természetvédőket egy közös program létrehozásában, amivel az adott fajt újból fel lehetne szaporítani.

A természetvédők, de úgy általánosságban véve a társadalomnak is többet kell tennie. Tisztában vagyunk vele, hogy a kihalás egy valós veszély. Az eddigi 95 faj esetében, melyek a vadonban kihaltak, és csak fogságban, az emberekre utalva maradtak fel 1950 óta, 11 tűnt el véglegesen. Ezek közé tartozik a karácsony-szigeteki szkink (Emoia nativitatis) és a Szent Heléna olíva (Nesiota elliptica), mely az azonos nevű atlanti óceáni szigetek bennszülött fája.

Visszatérés a vadonba

Van remény? Talán meglepő, de igen. A 11 örökre elveszett fajt talán ellensúlyozza az a 12, mely visszatérhetett a vadonba. Ebbe beletartozik az európai bölény, mely 1927-ben tűnt el az európai erdőkből. Mostanra azonban visszafoglalta ősi elterjedési területét Kelet-Európától Oroszországig, köszönhetően az 1950-es években megkezdett visszatelepítési programoknak, melynek kiinduló pontja az európai állatkertekben fenntartott állomány volt.

További pozitív példák hathatnak ösztönzésképpen: a kihalt állatok kétharmada és kihalt növények picit kevesebb, mint negyede már visszatérhetett a természetes élőhelyeikre.

Ezek az épp megtelepedő populációk még nem birtokolhatják a valódi „vad” státuszt, ami többek közt azt jelenti, hogy életképes utódokat képesek létrehozni, de mindenképp ígéretes kezdet. Ez megerősíti, hogy a vadonból kihalt státusz nem jelent zsákutcát: egy olyan állomás lehet, mely hosszú távon a visszatérést szolgálja. Egy jó példa lehet erre a jelenleg zajló nagyszabású visszatelepítési program Brazíliában, mely a Rió című rajzfilmből ismert kék színű papagájokat, a spix arákat.

De ha ez a cél a vadonban kihalt és kihalófélben lévő fajok esetében, akkor változtatni kell a megítélésükön és a kezelésükön. A természetvédőknek továbbra is folytatniuk kell a kihalás szélén álló fajok megmentését és fogságban való gondozását. De közösen el kell köteleznünk magunkat a gondozásunk alatt álló, veszélyeztetett populációk újjáélesztése mellett is, több intézményben és több egyeddel.

Ahol a vadonba való visszatérés kihívást jelent, meg kell dupláznunk erőfeszítéseinket, hogy megtaláljuk és enyhítsük az őshonos élőhelyen jelentkező veszélyeket, vagy meg kell vizsgálnunk, hogy lehet-e új területeken populációkat létrehozni. Számítani kell arra is, hogy a jövőben további beavatkozásokat fognak igényelni ezek a visszatérő populációk.

A kihalás egy folyamatosan fenyegető rém, de a helyreállítás is elérhető távolságban van. A természetvédelmi biológusok rendelkeznek a sikerhez szükséges eszközökkel, de ehhez szükségük van a döntéshozók, a finanszírozók és a szélesebb nyilvánosság támogatására és figyelmére.

Forrás: phys.org