Az istállótrágya hasznosítására vonatkozó legkorábbi feljegyzések az akkád birodalom agyagtábláin maradtak ránk. A birodalom a mezopotámiai folyók völgyében virágzott, ezer évvel Mózes születése előtt (J.I. Rodale, 1960). Az akkád birodalmat a babilóniai követte, amit azután Kürosz hódított meg. Noha ezek a birodalmak összeomlottak, a szervestrágyázás ismerete és gyakorlata egyre jobban elterjedt a görögök, a rómaiak és az izraeli törzsek között.
A „trágya”, a „trágyadomb” fogalmakat a teológusok a héber és a görög szövegek angolra fordításánál alkalmazták, de az eredeti szövegek többféle elnevezést is őriznek a bibliai szóegyeztetésekben. A fügefáról szóló bibliai példabeszédben a kertész halasztást kér, amíg el tudja végezni az ásást és trágyázást.
Az ókori mezőgazdaság bölcsességének igen sok eleme túlélte a középkor némely sötét századát, és további tudományos ismeretekkel kibővülve újra megjelent a tudós arabok írásaiban. Ibn al Awwam, akit hol a X., hol a XII. században élt szerzőnek vélnek, „A mezőgazdaság kézikönyve” (Kitab al-Filaha) című műve alapos részletességgel tárgyalja a trágyák és komposztok kezelésének és használatának módozatait.
A középkori egyház szintén a mezőgazdasági ismeretek fontos letéteményese volt, néhány szerzetes erőfeszítése őrizte meg a kolostorok falain belül a mezőgazdaság elméleti és gyakorlati ismereteit. Sőt, az apátságok szomszédságában élő gazdákra is „gondoltak”, helyi gazdálkodási szakfelügyelőként. Két angol apátság szabályzata – az egyik 1258-ból, a másik 1338-ból – például előírta a trágya vagy komposzt használatát a talaj „termőereje” érdekében.
A reneszánsz irodalomban többek között William Gaxton XV. századi nyomdász, egyben a mezőgazdasági tudományok „előfutára” számol be arról, hogy a föld számára előnyös a trágyázás és a komposztálás.
Tusser (1557) valósággal lelkesedett a szerves trágyákért. Egyenesen azt állította, hogy „A komposzttal jól megtrágyázott föld annyit ér, mint egy háromszor akkora terület”.
A szerves trágyaszerek mezőgazdálkodásban és kertészkedésben való alkalmazásának rendszereivel számos európai és amerikai kutató foglalkozott. Albert Howard, az angol kormány mezőgazdásza Indiában töltött évei (1905–1934) alatt dolgozta ki a talaj szervestrágyázással való javítására vonatkozó elméletét, Amerikában pedig 1942–1960 között J.I. Rodale volt a legnevesebb szakértője a szerves trágyák és komposztok alkalmazásának.
Szerves trágyaszerek és más talajjavító anyagok hasznosítása egyes országokban
Kelet- és Közép-Európában a szerves trágyák kezelésére és felhasználására az előző századokban és a jelenkorban is kevesebb gondot fordítottak. A geográfiailag is nevezetes magyar alföldön az 1800-as évek elején – helyenként egészen a XX. század elejéig – általános gyakorlat volt az istállótrágya eltüzelése. A szántónak nemrég feltört talajok trágyázására tényleg huzamos ideig nem volt szükség.
Oroszországban, Szibéria legtöbb vidékein a trágyát folyópartra vitték, a folyóba dobták, szemétként kezelték.
Az ember a múltban sem tudta és a jelenkorban sem képes mindörökre megfosztani a talajt a termékenységtől. Ugyanis ami a talaj belsejében van „elrejtve”, az sohasem a jelenkor emberéé, hanem a jövendő generációké. „Ha a talajt műveled, az ne adja neked egyszerre az egész kincsét oda.” (Mózes 4/12).
Oroszországban ma már a szerves trágyaszerek, talajjavító anyagok közé sorolják az istállótrágyát, a zöldtrágyát, a trágyalét, a tőzeges kevert fekáltrágyákat, a mezőgazdasági és ipari szerves hulladékból, városi szemétből készített komposztokat, a kommunális szennyvíziszapot és a tőzegeket is.
Eredetüktől, tárolásuktól, kezelésüktől és feldolgozásuktól függően széles sávban változhat az összetételük. Általában nagy a víztartalmuk, és a műtrágyákhoz képest tápelemekben szegények, inkább szerkezetjavító szerek. Emiatt nagy távolságra nem érdemes szállítani őket, „helyi trágyaszerek”-nek is nevezik őket.
A világ fejlettebb országaiban azonban egyre erőteljesebb és folyamatos az istállótrágyák, és minden más nem használt melléktermék vagy hulladék komposztálás utáni talajba juttatása. A komposztálással foglalkozó szervezetek a kiváló minőségű komposzttrágya jelentős részét már exportálják is.
Kínában a szerves trágya a fő tápanyagforrás, és a komposztkészítésnek 4 ezer éves hagyománya van.
Olaszországban a Kapri Kísérleti Intézet dolgozta ki a települési szilárd, folyékony és iszapszerű szerves hulladék komposztálásának a technológiáját.
Németországban, Ausztriában és Svájcban sokféle szerves anyagból készítenek komposztot, amelyek tápanyagtartalmát különböző ásványi őrleményekkel (kőportrágyákkal) növelik. Már jó néhány gazdaságban és kertészeti üzemben kizárólag így előállított komposzttal pótolják a tápanyagot, műtrágyát egyáltalán nem vagy alig használnak.
Asmus (1863) német kutató hangsúlyozta, hogy a talaj kielégítő szervesanyag-ellátottsága a termékenység feltétele, ezért a talajhumusz reprodukálásáról mindenképpen rendszeresen gondoskodni kell. A németországi talajokon a szerves és a műtrágyák együttes alkalmazása során előálló terméstöbblet – különösen a kevésbé kötött, homokosabb szövetű talajokon – döntően a szerves anyag talajjavító hatása miatt következett be.
A települési szerves hulladék gyűjtése, feldolgozása, komposztálása és mezőgazdasági hasznosítása
Háromezer évvel ezelőtt az akkád Sargon király – a történelem első települési szennyvízcsatorna-hálózatának megépítője – korában az „élet hulladékait és szennyvízét” a főcsatornákon keresztül vezették a folyókba és a tavakba. „Du Sarukina”, Sargon városa szolgált példaként a görög városoknak a csatornaépítésre, majd a görögök városai a római kori városoknak, elsősorban Rómának. Így a korabeli világ fővárosának csaknem minden hulladéka a Tiberisbe került, onnan pedig a tengerbe.
Svájcban például szennyvízcsatornává vált több pisztrángtenyésztő patak, némely tavak meg szennyvíztárolóvá. Az észak-európai tengerparti országokban a dagály rendszeresen visszavetette a folyók által tengerbe hordott hulladékot, ami tönkretette a halász-, az osztrigatenyésztő és a fürdőhelyeket. A városokban szeméthegyek keletkeztek a települések szilárd hulladékából. New Yorkban például napi 2 ezer vagon szemetet süllyesztettek nyitott fenekű hajókról a tengerbe, amikor már 17 szemétégető mű is üzemelt a városban.
Budapesten 1945 előtt 70 katasztrális holdon (1,5 km hosszan, több 100 m szélességben) 20-25 méter magas depóba halmozódott fel a városi szilárd szerves és szervetlen hulladék, aminek a szerves részét a háború után már ipari üzem dolgozta fel trágyaszer céljára (cséri föld).
A többi nagyobb hazai város (Miskolc, Szeged, Debrecen stb.) többnyire szintén ezt a módszert választotta.
A magyar kormány 1949-ben hozta létre a „szervestrágya-ipart”; amihez két-három megyét lefedő „talajerő-gazdálkodási vállalatok”-at hoztak létre. A vállalatok fő tevékenysége a települési szerves hulladék (fekália, szennyvíz, szennyvíziszap) gyűjtése, kezelése és ártalmatlanítása (tőzegágyas szikkasztása, keverése) volt, és a végeredmény trágyaszerként való értékesítése. Mintegy három évtizedes működés után, a települési csatornahálózatok fejlődésével ez a tevékenység megszűnt vagy korlátozódott.
Kínában napjainkban mintegy 10 millió ember foglalkozik fekália és szerves hulladék szervezett gyűjtésével és mezőgazdasági hasznosításával.
Indiában több ezer városi és több mint százezer falusi kis komposztálóüzem működik, amelyek összegyűjtik, komposztálják és trágyaszerként használják a települések szerves hulladékát.
A hazai szervestrágya-használat múltja, jelene és jövője
A szerves trágyák szerepe, szükségessége és értékelése szorosan összefügg a tudomány fejlődésével, illetve a műszaki és a gazdasági viszonyokkal, amelyek között értékelni próbáljuk őket.
Közismert, hogy Magyarországon a mezőgazdasági termelés szerkezete gabonacentrikus, kicsi a takarmánytermelésünk, és a legeltető állattartás is inkább extenzív.
Emiatt az utóbbi mintegy másfél évszázadban viszonylag kicsi volt az állatsűrűség, a szervestrágya-produktum, és még ennek a kis mennyiségnek a felhasználásában is visszaesés következett be.
Az 1950-es években sikerült az egykori hatékonyság szintjére emelni az istállótrágya-felhasználást, de az 1970-es években a műtrágyahasználat dotációja és a nagyüzemi állattartás trágyakezelésének megoldatlansága miatt újra visszaesett a hasznosítása.
|
A műtrágyaárak fokozatos növekedése, a hozamok minőségének a romlása, a vegyszermentes termékek piaci kereslete miatt újra becsülete lett nemcsak az istállótrágyáknak, hanem a többi szerves eredetű mezőgazdasági, ipari, kommunális melléktermék komposztként való hasznosításának is |
Nálunk Cserháti Sándor (1887) volt az első, aki a műtrágyázás elterjedését javasolta, de azt is hangsúlyozta, hogy „a műtrágya csak kiegészítés”. Kiegészítés is volt, körülbelül az 1960-as évek közepéig, mert az 1970-es évek közepére már a műtrágya uralta a tápanyag-visszapótlást.
Az 1980-as évek elejétől a műtrágyaárak fokozatos növekedése, a hozamok minőségének a romlása, a vegyszermentes termékek piaci kereslete miatt újra becsülete lett nemcsak az istállótrágyáknak, hanem a többi szerves eredetű mezőgazdasági, ipari, kommunális melléktermék komposztként való hasznosításának is. Új szemléletmód hódított teret: amikor betiltották a szalma- és tarlóégetést, elkezdték almozásra használni a szalmát; a komposztálás fejlődése és terjedése lehetővé tette a biogáztelepek melléktermékének trágyaszerként való felhasználását, a hígtrágyák módszeresebb hasznosítását stb.
De még ma sem mindenütt kezeljük és használjuk jól a szilárd és híg istállótrágyákat. A nagy mennyiségben keletkező szerves melléktermékeket, a szilárd, folyékony és iszapszerű szerves hulladék jelentős részét nem hasznosítjuk újra. Főként a háztáji földeken, a kisgazdaságokban, a házikertekben, a zártkertekben még mindig nagy mennyiségű szerves anyag kiesik az égetéssel a természetes körforgásból, ahelyett a környezetet szennyezi.
Időszerű volna a mezőgazdasági kis- és nagyüzemekben mindenütt korszerűsíteni az istállótrágyák és az ott keletkező egyéb szerves hulladékok és melléktermékek kezelését, feldolgozását, komposztálását, hasznosítását. Jelentős előrelépés volna például a nagy mikro- és makroelem-tartalmú riolittufa-őrleménnyel együtt való komposztálásuk, ami már több külföldi kiállításon díjakat nyert.
A talajadottságokhoz – például a kötöttséghez, a kémhatáshoz – igazodva, a talaj fizikai és kémiai állapotának a javítására alkalmas változatokban is készítenek ilyen komposztokat.
A szerves anyaggal való talajjavítás szükségessége
|
A humusz a talaj legsajátosabb és legcsodálatosabb, máig sem teljesen kiismert alkotórésze. A szerves anyagok visszapótlása teszi lehetővé a szükséges energia elraktározását a talajban, a fizikai, kémiai, biológiai mállás során felszabaduló tápanyagok és a víz megtartását, a lehető legkedvezőbb környezet kialakulását a talajélőlények számára, vagyis valamennyi olyan tulajdonság megszerzését, amitől a talaj megtartja vagy visszanyeri termőképességét. |
A szervestrágyázás a növények szárazságtűrő képességét is javítja, mivel az annak köszönhetően keletkező humusz a saját tömege húszszorosát is képes vízből megkötni. A szerves anyagok a talaj víztározó, vízmegkötő képességének a javításával egyben az eróziót is csökkentik. Európa talajai az erózió miatt károsodnak a legnagyobb mértékben: átlagosan minden egyes hektárról évi 2,4 tonna humuszos termőréteg lepusztul.
A korszerű precíziós gazdálkodás alapkövetelménye az egész éves „odafigyelés”: a termőföld talajvizsgálaton alapuló tápanyag- és humuszmérlegének a követése, többek közt a hozamra gyakorolt hatásukon keresztül. Ehhez nagy figyelmet kell arra fordítani, hogy a termőföld használata, művelése során minél kevésbé károsodjon a talaj: ne tömörödjön, ne porosodjon, ne savanyodjon, a szerkezete ne romoljon.
Voltak korábban rövidebb-hosszabb időszakok, amikor meggyőződhettünk róla, hogy 30–40 t/ha istállótrágya kijuttatása után az 50–60 KA-kötöttségű talajok művelése mennyivel kevesebb energiát és költséget igényel, és közben a talaj állaga sem romlott számottevően, a lazább, 25–30 KA-kötöttségű, homokosabb szövetű talajok vízmegtartó képességét pedig javítani tudtuk a szervestrágyázással.
A nagy műtrágyaadagok használata következtében nemcsak a hozam nőtt, hanem a tarló- és gyökérmaradványok mennyisége is. Ezért a kellően humuszos genetikai adottságú talajokon a szervesanyag-, illetve a humusztartalom egy ideig nem csökkent, és általában a talajok vízgazdálkodásának a javítására sem volt szükség szervestrágyázásra.
Csakhogy az azóta eltelt közel fél évszázad alatt a talajok egyre humuszhiányosabbá váltak. A humuszszegény genetikai adottságú talajokon a nagyadagú műtrágyázás és a szerves trágya mellőzése tovább növelte a humuszhiányt.
A műtrágyák és a szerves trágyák összehasonlító tartamkísérletei igazolták a szerves trágyák komplex (tápanyag-visszapótló, talajjavító) hatását. Ez a hatás a talaj fizikai állapotában, mikroelem-tartalmában, kedvezőbb biokémiai folyamatokban és kémhatásban nyilvánul meg. A talajban levő, esőzés által kimoshatatlan nitrogén 96–99 százaléka, foszforkészlete 35–40 százaléka, kéntartalma 10–30 százaléka a talaj szervesanyag-tartalmához kötődik. A mikroelemek rendkívül változó arányban, de szintén a szerves anyaghoz, illetve a humuszhoz kötődnek. A talajok tápanyagkészlete, tápanyag-feltöltődése is biokémiai folyamatokhoz, illetve a szerves anyaghoz, a humuszhoz kapcsolódik. Ezek teszik hatékonnyá és állítják helyre a műtrágyázás hatásmechanizmusát is!
A talajok pufferképessége semlegesíti a savas és a lúgos anyagokat, a szervestrágyázással felélénkített biológiai talajtevékenység pedig elpusztítja a patogén szervezeteket. A talaj „detoxidáló” képessége azonban korlátozott.
A genetikai talajtípus-adottságoktól függően egyre jobban degradálódik – sőt, ez helyenként már bekövetkezett – a talaj állapota; amit csak szerves anyagokkal, szerves trágyaszerekkel lehet javítani. Az istállótrágyák mezőgazdasági hasznosítását az elmúlt századokban elsősorban a tápanyag-tartalom visszapótlása indokolta. Ma már viszont nemcsak a tápanyagokat pótolják a szerves trágyák, hanem a degradált, kimerülőben lévő talajok fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságait is javítják.
Az energiamérleg tekintetében közismert, hogy a szerves anyagokat, illetve az istállótrágyát csak viszonylag rövid útra szükséges szállítani, ezért energiakímélő a használatuk.
Közismert az is, hogy hazánk energiabehozatalra szorul, azonkívül külföldről hozzuk be a foszfát- és nitrogénműtrágyák gyártásához szükséges nyersanyagot, és a káliumműtrágyákat is.
A nemzetgazdaság alapvető érdeke, hogy a meglévő és a keletkező szerves anyagokat, trágyaszereket az eddiginél jobb hatásfokkal hasznosítsuk, mert a behozott energiahordozók, nyersanyagok és más termékek ára állandóan emelkedik.
A növénytermesztés és az állattenyésztés még a közelmúltban is többé-kevésbé kiegészítették egymást az energiamennyiség tekintetében. E két mezőgazdasági ágazat kapcsolatát az anyag- és az energiaforgalom, valamint a keletkező melléktermékek vonatkozásában a gazdaságok és üzemek közötti kapcsolat jobb megszervezésével is fejleszteni kellene. Arra kellene törekednünk, hogy ha valahol szerves trágya vagy szerves anyagú melléktermék keletkezik, azt a lehető legkisebb anyagveszteséggel felhasználjuk trágyaszerként vagy talajjavító anyagként.
Összefoglalva, a szerves anyagoknak nélkülözhetetlen szerepe van a talaj kialakulásában és állaga fenntartásában, ugyanis nemcsak trágyaszerek, hanem a talajállag fenntartásához szükséges javítóanyagok is! A szerves javítóanyagok hatására:
− a talajokban humusz képződik és kiterjedtebb gyökérzet fejlődik;
− a talajok gyorsabban és több vizet tudnak befogadni;
− kevesebb víz folyik el a talajfelszínről és kisebb az erózió;
− javul a talaj levegőzöttsége;
− a jobban és tartósabban átnedvesedő talajból kevesebbet fúj el a szél;
− a talaj a belekerülő víz nagyobb részét raktározza;
− kisebb mérvű a talajok kérgesedése;
− egyenletesebb a talaj hőmérséklete, jobb a talajklíma;
− az oldható növényi tápanyagok egy része hamarabb kerül a gyökérzethez, a másik részét a humusz megköti, tartalékolja, nincs kimosódás (a lebomló szerves anyag szerepe az állattartásban használt önetetőhöz hasonló);
− a növény növekedéséhez szükséges életfeltételek (víz, levegő, flóra, fauna) javulnak;
− a növényi növekedést serkentő anyagok (vitaminok, ásványok, huminsavak, fulvosavak, huminanyagok) szükségszerüen pótlódnak;
− a megfelelő humusztartalomra visszajavított talajok egészségesebbek a növények, az állatok és az ember számára.
A felsorolás jól mutatja a talajban levő víz, a humusz és a talajélet nélkülözhetetlen kapcsolatát, a szerves anyagok talajba juttatásának és körforgásának elengedhetetlen voltát. A klímaváltozás miatti aszályos évek még inkább szükségessé teszik a talajok szervesanyag-tartalmának visszapótlását és a víz megkötését.
Dr. Dömsödi János
egyetemi docens
(A felhasznált irodalom a szerzőnél megtekinthető.)
