Sok időt tölthettünk együtt, találkoztunk amikor még minisztériumi tisztviselő, a Magyar Borok Háza szakmai igazgatója, majd a Hegyközségek Nemzeti Tanácsa főtitkára volt. Évtizedeken keresztül együtt szerkeszthettük a Borászati Füzeteket, s ha néha nem is kaptam időben kézhez a cikkeket, egy vidám mondattal elütötte a fiaskót.

A szőlész-borász szakma „Romhányiaként” nem volt idegen tőle, hogy rímbe szedje gondolatait, s mindezt tette spontán, helyben rögtönözve, a legtermészetesebb módon. Talán örök optimizmusának is köszönhette, hogy mindenkivel megtalálta a hangot, legyen az gumicsizmás szőlőművelő, vagy a köztársasági elnök. Borversenyeken, a legnagyobb elmélyültség közben is odasúgott egy viccet, s mások csak azt látták, rázkódik kezemben a pohár.

Személyiségét nyíltság és segítőkészség jellemezte. A legjáratlanabb újságírót sem rázta le, inkább igyekezett „képbe hozni”, hogy ezzel is jobb legyen az ágazat megítélése.

Egy alkalommal vidékre menve, ahol előadást kellett tartania, az órámra néztem: nem kellene sietnünk? Azonnal rávágta: hallgatóság nélkül volt már előadás, de előadó nélkül soha. Kedves Csaba, szerettelek volna még sokáig hallgatni, s ha már nem teheted, szórakoztasd az égi társakat soha meg nem unható humoroddal!