Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kíváncsi eb, akit Sárikutyának hívtak. Bozontos, fekete jószág volt, hosszú szőrrel, amit minden tavasszal rövidre nyírtak. Ilyenkor Sárikutya sokkal fiatalabbnak látszott a tíz événél, és feleakkorának, mint előtte. Sárikutyának sok-sok éven át csak macskák voltak a társaságai. De egy szép tavaszi napon, mikor békésen rágcsált egy csontot, egyszerre furcsa szag ütötte meg az orrát. Felkapta a fejét, és beleszimatolt a levegőbe. A szag a kertből jött.

– De mi lehet ez? – kérdezte magától Sárikutya. – Nem macska, az biztos. Nem madár, az is biztos. Valami szőrös. Valami nagy!

És akkor az a valami furcsa, elnyújtott hangot hallatott. Sárikutya felpattant, és rohant a kerítéshez. De hiába, onnan nem látszott semmi. Újabb hang, újabb szélfuvallat. Sárikutya majd megbolondult. Ugatott és ugrált, mintha nem is javakorabeli kutyahölgy lenne, hanem egy kis kölyökkutya.

– Jaj, mik ezek? – nyüszkölte. – Jaj, de fura hangok! Jaj, de fura szagok! Jaj, mindjárt kiugrom a bőrömből!

Sárikutya mellett ekkor landolt a kerítésről leugorva Cindúr, a hófehér kandúr. Csodálkozva nézte barátja ugrabugrálását.

Sárikutya már rég megszokta, hogy Cindúr nem hallja a hangokat. Az emberek azt mondták rá, hogy süket. Úgyhogy nem javította ki Cindúrt, hogy ő nem tátogat, hanem ugat, nyüszít és csahol. Hanem csak nézett vágyakozva a kertre, aztán a kandúrra, és megint a kertre.

– Ja, hogy azok? – dörgölőzött Sárikutya oldalához a kandúr. – Ilyen nagy fehér izék. Az egyiknek két hegyes micsoda van a fején. Pálcikás a szemük.

– Szőrösek?! Szőrösek?!

– Elég szőrösek – hagyta rá a kandúr. – Na szióka, cserkelek tovább! – mondta, aztán elszaladt.

Sárikutyának napokat kellett várnia, mikor Pipitér lába mellett besurranhatott a kertbe. És akkor végre meglátta őket! Tényleg szőrösek voltak, és fura nagy körmök voltak a lábukon. Sárikutyának rohannia kellett a kerítéshez, csaholni és kergetni azokat az izgalmas valamiket. Azok rémülten megugrottak, nekirohantak a kerítésnek, és Pipitér felordított, hogy „Sári, takarodj!”.

– Úgy látszik, tényleg pásztorkutya őseid vannak – mondta Pipitér, és megfogta Sárikutya nyakörvét, és leguggolt mellé. – Ezek kecskék. És még nagyon félnek. Nem lehet őket terelni.

Sárikutya lihegett, csóválta a farkát, nyüszkölt. Pipitér aztán elengedte, oda a kerítéshez. A kecskék meredten álltak és nézték. Mikor Sárikutya nem bírt magával és újra rájuk akart rohanni, Pipitér visszahívta.

– Jól van – mondta neki. – Máskor is megnézheted őket. Majd megszokjátok egymást.

És tényleg, pár hónap múlva Sárikutya már nem hajtotta a kecskéket a kerítésen keresztül. Megunta, hogy mindig rászólnak. Így a kecskék is megbátorodtak, oda-odajöttek a kerítéshez, összeszagoltak Sárikutyával. Sárikutya azonban nem mondott le arról, hogy még alaposabban, még közelebbről megvizsgálja őket. De Pipitér résen volt, és mikor Sárikutya futkosni akart, vagy be akart furakodni a kerítés alatt, mindig visszahívta. Ő pedig jött, kelletlenül, de jólnevelten.

Aztán egy napon Pipitér elszaladt valamiért, és egyedül hagyta Kertészkomát és Lánykát a kertben. Sárikutya csak erre várt! Végre, végre kergetőzhet egy jót ezekkel a kecskekomákkal! Jól megfuttatja őket, igen! Érzi, érzi, hogy neki ezt kell tennie!

Odasettenkedett a kerítéshez, befurakodott alatta, és uccu neki, nekiiramodott. A kecskék először éppúgy megugrottak, ahogy várta. Jaj, jó mulatság volt! Szaladtak, ő meg utánuk! Alig hallotta Kertészkoma kiabálását, és eszébe sem volt kijönni a kecskekarámból.

– Jó, jó – mondta, tessék-lássék odaszaladva a kerítéshez. – Láthatod, nem tudom, hol jöttem be, nem, ááá, ugyan, fogalmam sincs!

Azzal visszafordult a kecskékhez és nekilendült egy újabb fogócskának. De az egyik kecske, a szarvalt, ekkor furcsa dolgot csinált. Nem szaladt el, hanem szembefordult Sárikutyával.

– Nem vagyok futóka! – mondta a kecske. – Szeder vagyok, és ez az én helyem, meg Málnáé!

Aztán a kecske lesunyta a fejét, nekiszaladt, és úgy oldalba lökte Sárikutyát, hogy az elrepült! Szállt, szállt, fölötte levegő, alatta levegő, kétségbeesetten kapálódzott, de hiába! Nyüszítve ért földet, sírva rohant a kerítéshez, és lássanak csodát, rögtön megtalálta a kijáratot.

– Juj, juj, jujj! – panaszkodott Kertészkomának és Lánykának. – Juj, jujj, föllökött! Láttad? Föllökött! Pedig én csak megkergettem egy kicsit!

– Meglepődtél, mi? – kérdezte tőle Kertészkoma. – Azt hitted, gyengébbek nálad?

– Azt, azt – hagyta rá Sárikutya. – Mindig futottak. Elfutkostak…

– Hát, így jártál, Sári! – mondta Kertészkoma. – Ezután majd jobban tiszteled őket. Na, kifelé a kertből!

Sárikutya billegette a farkát, és visszanézett a kecskékre. Azok kicsit ijedtnek és nagyon büszkének tűntek.

Azzal kiszaladt a kertből, és azután sokkal nagyobb tisztelettel bánt a két kecskével.