A világ amforakészítőinek sorában magyar fazekasmesterrel is büszkélkedhetünk Légli Attila személyében. A szőlőskislaki Légli Kerámia Manufaktúra ebben az évben ünnepli megalakulásának 40. évfordulóját, és vele együtt a kerámiaedény hazai borászati használata is mérföldkőhöz érkezett.
Az amforák használata egyre fontosabb szerepet kap a különböző borkészítési eljárásokban, a fogyasztók keresik azokat a termékeket, amelyek környezet- és egészségtudatos technológiával készülnek, kis ökológiai lábnyommal rendelkeznek és egészségre kedvező hatású vegyületekben gazdagok.
Az ókori rómaiak és görögök kőedényeket használtak különböző élelmiszerek tárolására. Volt, amiben szőlő, datolya, olajbogyó, gabonafélék voltak, másfélében tartották az olajat, mézet, vizet és a bort. Az athéni iparosok közül a leghíresebbek a fazekasok voltak. Az égetett agyagedények közül a nagyobb méretű széles szájúakat pithosznak, a formásabb nyakkiképzéssel ellátottakat amforának nevezték. Az amforákon belül megkülönböztették a fülekkel ellátott római amforákat, amelyek nem álltak meg a lábukon, a tinajákat, amelyekben vizet hűtöttek, és a kvevri amforákat, amelyekben bort készítettek és tároltak. Napjainkban elsősorba nem a forma alapján különböznek az elnevezések, hanem országonként változnak: Olaszországban „anfora”, Grúziában „qvevri”, Spanyolországban „tinaja”, Portugáliában „talha”, Örményországban „karas”, Görögországban „pithos”.
Jelenlegi ismereteink szerint a világ borkultúrájának bölcsője a Dél-Kaukázusban, a mai Grúzia területén található. A feltevést, miszerint a bor Grúziából indult el meghódítani a világot mintegy 6000 évvel ezelőtt, számtalan ott talált régészeti lelet támasztja alá. Grúziában találtak olyan magokat, amelyek termesztett szőlő magjainak tűnnek (alakjuk különbözik a vadszőlő magjáétól), és körülbelül Kr.e. 6000-re datálhatók. A Dél-Kaukázus ősi népe ekkorra már felfedezte, hogy a vadszőlő leve titokzatos átváltozással borrá alakul, ha a földbe teljes terjedelmükben beásott agyagedényekben, a fent már említett kvevrikben hagyják. A kvevri fala légáteresztő, a nagyobb pórusokat víztaszító méhviasszal tömítik általában, d natúr, belső bevonat nélküli, tömör kőedények is alkalmasak borerjesztésre és tárolásra. A kicsi pórusokon a bor szabadon tud lélegezni, és ennek a mikrooxidációnak tulajdonítják az amforát használó borkészítők a speciális aromavilág kifejlődését.
A gyakorlat innen terjedt el egész Európában, és olyan országokba jutott el, mint Olaszország, Szlovénia, Horvátország, Ausztria, Franciaország, Spanyolország (a Bodega de las Estrellas borászat 200 éve, négy generáción átívelve amforában készíti natúrborait), valamint Portugália és Szlovákia. A cserépedények használóit megtalálhatjuk mind a feltörekvő, mind a hagyományos bortermelő régiókban, például Bordeaux-ban és Champagne-ban is (az egyik legnevesebb borászat, a margaux-i Chateau Durfort-Vivens 150 Tava típusú amforával rendelkezik).
Erősen megoszlanak a vélemények a kerámiahasználatot illetően. Van, aki úgy gondolja, hogy „a borok elegánsabbak lesznek, mint fahordóban és tartalmasabbak, mint tartályban”, „az erjedés után az amforás borok sokkal előrébb jártak fejlettségi szintben, már fiatalabb állapotukban késznek tűntek, korábban alakultak ki a komplexebb ízek, lekerekedett a szerkezetük”, mások pedig hátrányukként jegyzik meg a gyors öregedési folyamatot, az agyagból származó idegen illat megjelenését.
A szlovén, horvát és olasz borászok számára a kőedényben történő héjon erjesztés a mindennapok természetes velejárója, nem tekintenek rá trendként vagy különlegesként, hanem a föld – az isten és az ember találkozásának – velejárója, nem versenyelőny, hanem egyfajta önkifejezése az életmódjuknak.
Olaszországban a Sirio Anfore, Artenova és Corsiani Impruneta a leghíresebb készítők, Spanyolországban Juan Padilla Albacetében, a tinaja-készítés bölcsőjében, ahol négy évszázadra tekint vissza a villarrobledói fazekasság, Magyarországon Légli Attila munkái a legelterjedtebbek, amforáinak alapanyaga tűzálló anyag, amelyet saját anyagából készült samottal soványítottak. Tömör, kagylós törésfelületű alapanyagai színesre égő tűzálló agyagok, amelyek az 1200-1250 °C-os égetés után savnak, lúgnak ellenálló cseréppé alakulnak, vízfelvételük 4% alatti. Az amforákat nagy mechanikai szilárdság jellemzi, körültekintő használat esetén masszívak, ellenállóak. A legtöbb amfora olyan formájú, hogy minden segédeszköz nélkül önmagától, stabilan megáll a talpán, a fülei segítségével könnyen, biztonságosan mozgatható. A kőedények 1,5-2,5-3 centiméteres falvastagsága és a kézi döngölés technikája garantálja az optimális hőtehetetlenséget. Előnyösebb hőszigetelési tulajdonságokkal bírnak, mint az acéltartályok, ennek köszönhetően jobban ellenállak a környezet hőmérséklet-ingadozásának, így hosszú távú érlelésre is alkalmasak.
A Légli családban hárman testvérek (Ottó, Géza és Attila), édesapjuk, idősebb Légli Ottó révén ellátogattak gyerekekként a nyugati határszélre. Az Őrség agyagos talaja nem a növénytermesztésnek, hanem inkább a korongozásnak kedvez, ott szeretett bele Attila az égetőkemence melegébe. Annyira megtetszettek neki a cserépedények, hogy elhatározta, fazekasmester lesz. Pályafutásának első mázas edénye egy, az édesanyjának készített kuglófsütő volt.
