Patanyomon III.rész: Kisbéri félvér

Világháborúk viszontagságai

A nagy áttörések után aztán az I. világháború óriási csapást mért a lótenyésztés intézményére: a hosszú évekig tartó fegyveres konfliktusok és az azokat követő román megszállás következtében a magyar lóállomány mintegy 20%-a odaveszett, amit tovább csökkentett az új államhatárok meghúzása. A magasan telivérezett kisbéri félvérek különösen nehezen – a mezőhegyesi fajtáknál sokkal rosszabbul – viselték a viszontagságokat, ami miatt szükségessé vált a korrekció. Az egykori sütvényi ménesből származó, állami tulajdonban lévő kancákat helyezték Kisbérre, illetve Furioso North-Star és saját tenyésztésű félvér méneket alkalmaztak.

A telivérek használatát ezzel egyidejűleg jelentősen lecsökkentették. A döntés oka az volt, hogy egyrészt a testtömeg-növelést állították fókuszba – azért, hogy a lovak alkalmasabbá váljanak a mezőgazdasági munkára –, másrészt pedig az egész ország romokban hevert, nem volt tőke új egyedek megvásárlására.

A másik célkitűzés a méntelepek apaállatokkal való ellátása lett, amihez az állami ménesek által tenyésztett létszám nem volt elegendő, ezért a jobb magánménesekből „Egyezséges méneseket” szerveztek, ahol a tulajdonos elővásárlási jogot biztosított a csikóiból a magyar állam részére.

A regenerációval az 1920 után beiktatott – államtitkári rangú – új lótenyésztési főigazgatót, Dr. Plósz Béla állatorvos professzort bízták meg. Felügyeletével helyreállították és újra felvirágoztatták az állami méneseket. A némileg túlfinomodott kisbéri félvér típusában konszolidálódott, de megőrizte nemességét, eleganciáját, gyorsaságát és kitartását. A két világégés között a használati tulajdonságok javítása végett a hasonló módszerrel létrehozott trakehneni fajtából importáltak törzsméneket a kisbéri ménes számára. A II. világháború kitörése újabb komoly fenyegetést jelentett, ezért az 1943-ban tábornokká előléptetett, a Földművelésügyi Minisztérium kötelékéhez tartozó, az egész ország lótenyésztéséért felelős Pettkó- Szandtner Tibor – akinek az irányítása alatt alapított törzset Széplak, Formás, és Lobogó – úgy döntött, nem várja meg a frontot és a pusztítást. Kettéosztotta az állami méntelepek és ménesek állományát: az egyik felét ’elrejtette’ különböző magyarországi uradalmakban, a másik részét pedig Bergstettenbe menekítette annak reményében, hogy így megmentheti az értékes génkészletet. Végül a Bajorországba evakuált lovak jelentős része amerikai hadizsákmányként végezte. A katonák az Amerikai Egyesült Államokba hajóztatták, majd ott áron alul eladták őket.

1948. júniusában csere útján három szállítmányban 150 kisbéri ló jöhetett haza Szemerényi Lajos, Szabó József, Makkor Vilmos, Kappel József, Tasnádi József és társaik közreműködésével. A kint maradtak fajtatiszta tenyésztése az 1953-ban megalapított Hungarian Horse Associationnak köszönhetően mindmáig fennmaradt.

Kisbért – mint vasúti gócpontot – nem kímélték a bombázások, amik nem csak telep, hanem település-szerte óriási károkat okoztak. Vele ellentétben a Bábolnai Állami Gazdaság könnyebben átvészelte a háborút, ebből kifolyólag – jelentősen megcsappant létszámban – a lovak ide – a Kisbéri-félvérek egészen pontosan a közeli Vasdinnyepusztára – tértek vissza. Kisbéren csak egy méncsikó-idomító állomást létesítettek.

Regeneráció

A fajta helyreállítása tehát Bábolnán indult meg, ám az igényekhez mérten kevés volt a ló, ezért 1954-ben Sárváron, Lajos bajor királyi herceg egykori birtokán állítottak fel egy új ménest. Sikerült a tradicionális vonalakat újraéleszteni és a fajta tenyészirányát az egyre inkább előtérbe kerülő sportkövetelmények felé irányítani. Az 1958-62 között zajló téeszesítés keretében a mezőgazdaság 80%-át kollektivizálták. Szomorú időszak volt ez a magyar lótenyésztés történelmében. 1961-re mindössze 40 kisbéri-félvér kanca maradt, őket Dalmandra helyezték át.

A Magyar Lovas Szövetég elnöke – később az Országos Lótenyésztési Felügyelőség igazgatóhelyettese –, a hosszú távú fogatversenyekben érdekelt Dr. Váradi Jenő hatására az 1960-as évek közepétől egy új, mértékadó szakmai körökben erősen bírált koncepció kezdett kibontakozni.

Addig, amíg nálunk elsősorban a mezőgazdasági hasznosítás volt a meghatározó – fajtára való tekintet nélkül – addig Nyugat-Európában elindult egy nagyon erős szelekció főleg az ugró és a díjlovas sportra alkalmas lovak irányában.

Ezt a metódust kívánták hazánkban is követni: Németországból hannoveri és holsteini méneket importáltak, azonban a túl korán, türelmetlenül, meggondolatlanul és nem feltétlenül jó egyedekkel végzett keresztezések inkább csak kárt okoztak, mint hasznot. Az 1970-es évek végére a tiszta vérű kancaállományt a veszélyeztetett szintre csökkent.

Régi és új igényeknek megfelelni

A rendszerváltás után elindult egy törekvés a fajta megőrzése iránt. 1989-ben 40 taggal és körülbelül 260 kancával megalakult – Dr. Pataki Balázs vezetésével – a kisbéri félvér Lótenyésztő Országos Egyesület, s az olyan elkötelezett tenyésztőknek köszönhetően, mint Némedi István, Visnyei Ferenc, Mátyás István, Novotni Péter, Janászik Andrea, Lóska János, Dobri Lajos, Galambos János, Németh Imre és Kakas Antal a fajta megmaradt, a korábbi állapothoz képest létszámában bővült.

Jelenleg az állományt 1250 – kizárólag magánkézben lévő – kanca és 75 mén alkotja, utóbbiak közül mindössze 5 van állami és 3 egyesületi tulajdonban.

Időközben a tenyésztési célok teljesen átalakultak és habár óriási kihívást jelent ilyen rövid időn belül átformálni egy faját, mára jelentős eredményeket értek el a tradicionális értékek megőrzése és a modern sportló követelmények megvalósítása terén egyaránt.

Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy az élsportban a modern nyugati lovak eredményesebbek. Emiatt a korábbi tenyésztők közül sokan átpártoltak – a kedvezőbb piaci pozíció és a kevésbé szigorú párosítási megkötések miatt – a Magyar Sportlótenyésztők Egyesületéhez. Nem lehet ehhez fűződően figyelmen kívül hagyni a divat hatását sem, ami manapság nem a hagyományos magyar fajtáknak kedvez. Sem a tenyésztési potenciál, sem a marketing tekintetében nem tudnak egyelőre felzárkózni a fejlettebb, és e téren szervezettebb országokhoz. A magyar mentalitás sajátja, hogy a külföldről hozott lovaknak nagyobb értéket tulajdonítanak. Az valóban vitathatatlan, hogy a versenypályákon a könnyed, laza, térölelő mozgású lovak a kívánatosak, míg a kisbéri félvér jármódjait inkább gömbölyűként lehetne jellemezni, ami a fogat hasznosítás nyomán alakul ki. A kettő között lehet átmenetet képezni, de ez egy hosszú folyamat. Fontos a mértékletesség, hiszen egyszerre kell a régi genetikai értékeket megőrizni és az új igényeknek megfelelni. A fajták – köztük a kisbéri félvér – jövőjét egyértelműen a leendő tulajdonosok elvárásai határozzák meg. Régen a teljesítmény fokmérője a hosszú távú terhelhetőség és a strapabírás volt: az 1848-ban Komáromot védő seregek két nap alatt keresztül tudtak menni az országon és a déli határnál harcoltak tovább. Manapság az az elvárás, hogy a lovak percek, sőt másodpercek alatt nyújtsanak csúcsteljesítményt.

Örök érvényű igazság, hogy amennyiben a tenyésztés öncélúvá válik és nem képes meglévő keresletet kielégíteni, halálra van ítélve. Nem elég, az, ha egy fajtát – aminek van egy hagyományos genotípusa – szimplán megpróbálunk örökre fenntartani: szükség van egy használati vízióra.

Amennyiben az piacképes és kellő mértékű részesedést tud kivívni, a tenyésztés fejlődése biztosított lesz. Habár a támogatások is képesek életben tartani az állományokat, valójában csak inkubátor szerepet töltenek be, amiből előbb-utóbb ki kell lépni.