A közelmúltban Fehérvárcsurgón tartottak kisállatfajtákat bemutató tematikus napot, ennek apropóján beszélgettünk a hazai eredetű galambfajtákról és helyzetükről Bárány Istvánnal, az MGKSz Székesfehérvári és Erdélyi Bukógalambokat Tenyésztők Fajtaklubjának az elnökével. Örvendetes, hogy országunk méreteihez viszonyítva sok magyar galambfajtánk van, jól állunk ebben, nemzetközi viszonylatban is.

Bárány István agrármérnök több mint hatvan éve, óvodáskora óta galambászkodik, 46 évet a víz-, környezet- és természetvédelmi hatósági ellenőrzési területén dolgozott. A nagybátyja, a galambász Keller Ferenc sokat vigyázott rá kisgyermekkorában, tőle kapta első galambjait is.

Bárány István galambok iránti elköteleződése az évtizedek során megmaradt, számos szakcikk írója és könyv szerzője, társszerzője lett. A magyar galambfajták iránt érdeklődőknek érdemes megismerni Bárány István és Dankovics Róbert: Magyar tájak galambfajtái című könyvét.

A szakember kedvenc fajtája a székesfehérvári bukó, ami nem véletlen, hiszen Székesfehérváron, a fajta kialakulásának a területén született, és ma is ott él. Gyermekkorában ezt a fajtát még herclinek és purclinak hívták, előbbi volt a szíves hátú a másik pedig az egyszínű. A középiskolai végzettség megszerzése után új lendületet kapott Bárány Istvánnak a galambásztevékenysége, majd több egyesületben, fajtaklubban és az országos szövetségben is tisztségeket vállalt.

A budapesti magasröptű keringő közel áll ahhoz, hogy világfajtának nevezzük, mert Európában nagyon sok országban tenyésztik, de a kiskunfélegyházi keringő és a szegedi magasszálló keringő is idővel nagyon népszerűvé válhat nemzetközi szinten is. A székesfehérvári bukónak is vannak tenyésztői már Ausztriában, Németországban, Franciaországban, Svájcban, Ukrajnában és Erdélyben, utóbbi területen jelentős a tenyésztői bázisa. A szakember hisz abban, hogy fenn kell tartani azokat az ismereteket, örökségeket, legyen az akár egy élőlény, egy fajta is, melyeket őseink ránk hagytak…

Hány magyar galambfajtánk van?

– A válasz összetettebb, minthogy egy számmal meghatározhassuk, mivel vannak elismert és nem elismert fajtáink is, tehát különválasztandó, hogy mennyi az egykor létezett és ma is létező változat. Közel ötven olyan fajtánk van, melyek elismertek. De vannak olyanok is, melyek tenyésztési kísérletek voltak, ám nem jutottak el a hivatalos elismertetésig, vagy más okból nem tekinthetők önálló fajtának.

Például ott van az egykori magyar fodros galamb, amely elismert fajta volt, de később az egységesítés jegyében a francia fodrossal összevonták, így ma már csak fodros galambról beszélünk. A fejen lévő tollképződmény a fésű- és a lábtollazat volt eltérő a kettőnél, de a lényeg, a fodros tollazat megegyezett, ezért egységesítették a két fajtát. A tyúktarkát szintén magyarként kezeltük, de az Európa szövetségi belépésünk kapcsán az osztrákok tyúktarkájával egységesítve lett.

Nemzetközi összehasonlításban országunk méretét és a magyar galambfajták számának mennyiségét és minőségét tekintve előkelő helyen állunk. Az azonban egy érdekes kérdés, hogy mit tekintünk magyar galambfajtának. Ismerve a történelmi tényeket, hogy a trianoni szerződés kapcsán hazánk területének 70 százaléka más országokhoz került, ezért alapvetően a magyar közigazgatás ideje alatt kitenyésztett galambokat soroljuk ide. Az erdélyi bukót az 1800-as évek végén már tenyésztették, így ez is magyar fajtának tekinthető.