A fajta kitenyésztése és elismertetése egy hosszú folyamat. Az elismertetést végző galambásznak meg kell nyernie a tenyésztőket, akik tenyésztik az adott fajtajelöltet, vagy a már bejegyzett fajtát. Előbbi esetben azért fontos ez, mert minél több egyeddel zajlik a fajtakialakító tenyésztés, annál több egyedből lehet szelektálni, és javul az új fajta kialakításának a folyamata. Utóbbi esetben pedig azért lényeges minél több tenyésztő megnyerése a fajtának, hogy az fennmaradjon minél jobb minőségben, minél hosszabb távon.

Ha egy fajtának nem sikerül tenyésztői tábort szereznie, vagy a tábor létszáma csökken, akkor a fajta veszélyeztetetté válik. A miskolci fésűs keringőt például az 1920-as években ismerték el, és a fajta hol eltűnik, hol előkerül, azaz hosszú ideig nem látható, majd kiállításokon újra bemutatja valaki. De veszélyeztetett még a bajai keringő is.

A magyar fehér szalagos deres keringő az 1920-as években népszerű volt, ma is elismert fajtánk, de már nem jelent meg kiállításokon az utóbbi 20-30 évben. Ennek ellenére nem tekinthetjük kihaltnak, mert például a Monori Börzén, aki nyitott szemmel jár, felismeri ezt a fajtát. Külön kell választani, hogy egy fajta kihalt, vagy csak nem jelenik meg a kiállításokon. A biológiai változatosság kapcsán olyan is lehet, hogy egy fajta eltűnik, de korábban egy másik fajta kitenyésztésének az alapját adta, és a fészekaljakban újra előkerül ez az ősibb változat…

A tízezres egyedszámban létező fajták nincsenek veszélyben, de a 200 egyed alatti galambfajta már nagyon veszélyeztetettnek számít, de az ennél több, körülbelül 1000 példányszámú fajtánál is oda kell figyelni. Vannak olyan fajtáink, melyeknek a sorsa az lesz, hogy eltűnnek egyszer.

Ilyen indirekt megoldások vannak a magyar fajták támogatására, de egy fajta sorsa alapvetően attól függ, hogy mekkora tenyésztői tábora van. Nem is lenne szerencsés, ha kötelezően megmondanák, melyikeket kell tenyészteni…

A nagy tenyésztői táborral tartott fajtáink nincsenek veszélyben, ilyen a kiskunfélegyházi keringő, a budapesti magasröptű keringő vagy a szegedi magasszálló keringő. De vannak olyan történelmi fajtáink, mint a komáromi bukó, ami világszerte népszerű, ám a különböző országokban kicsit eltérnek a magyar standardtól. E fajtánkból esélyes, hogy külföldön több egyed él már, mint hazánkban.

Bár idehaza az utóbbi évtizedekben jelentősen csökkent a galambtenyésztők száma, ezzel a fajták kialakítása sem olyan intenzív, mint a múlt század elején. Azonban ha elmegyünk egy országos börzére, ott rengetegen vannak, fiatalok is! Azt gondolom, hogy a galambtenyésztésnek ma is van társadalmi bázisa, csak valamiért kevesebben vesznek részt ebben szervezetten, egyesületi, szövetségi keretek között, mert az embereknek valami miatt csökkent az igénye arra, hogy közösségbe járjanak, tehát mostanában sokkal többen maguknak, magukban tenyésztenek.

Milyen főbb típusokba soroljuk a magyar galambfajtákat? Ezek hús-, alak-, dísz- vagy röpcélúak leginkább?

– Induljunk onnan, hogy melyik galamb nem húsgalamb? Korábban a galambtenyésztés alapvető célja a hús előállítás volt. A nagy testű fajtáink egyértelműen húscélúak voltak, mint a szováti kék, a magyar csirkegalamb, vagy a magyar autosex tyúkgalamb.

A Magyar Galamb- és Kisállattenyésztők Országos Szövetsége címerállata a magyar óriásgalamb. Emellett a magyar óriás begyes, az alföldi parasztgatyás és az alföldi buga alapfunkciója is a tanyavilágban, kistelepüléseken a család húsellátása volt. Amellett miért ne legyen szép is az az állat, ami húst termel a családi asztalra?!

A régi paraszti világban a húsellátás alapja a sertés volt, évente egyszer vágtak disznót, akkor ettek friss sertéshúst, a többit tartósították, sózták, füstölték. A baromfi fő célja a tojástermelés volt, tehát rántott csirke akkor volt, amikor a kakasokat kiválogatták és levágták.

Tyúk csak akkor került az asztalra, ha a gazda már nagyon vágyott a tyúkhúslevesre: ilyenkor az egyik állathoz hozzávágta a botját, aztán szólt az asszonynak, hogy le kellene vágni, mert sántít. A többi baromfi (gyöngyös, pulyka) is ritkán, ünnepi alkalmakkor kerültek a tányérokba. A víziszárnyasok is kuriózumnak számítottak, inkább eladásra tartották ezeket, vagy nagy családi összejövetelekre. Maradt a galamb és a nyúl.