Tenyésztői munka egyezményes szelekciós kritériumok mentén
Gaina, Kittka, Lucsina, Kamionka, Zurawna, Zukawa, Magura, Mechna, Tatarka és Bobieka, valamint Stirbul neveit jegyezték fel az első hivatalosan elismert törzskönyv oldalaira, majd rövidesen – kiterjedt kutatómunka árán – további öt mén – Miszka, Taras, Hroby, Goral, Cseremosz, Ispas – csatlakozott hozzájuk.
Az I. világégés elől a huculokat 1914. augusztusában Kottingbrunnba, később Waldhofba telepítették. A trianoni békediktátum jelentősen átrajzolta Európa belső határait, aminek eredményeként a „Huculvidék” Románia, Lengyelország és Csehszlovákia közigazgatási alárendeltségébe került. A háború után megtalált huculokat a három utódállam és Magyarország osztotta fel egymás között. Innentől nemzetenként eltérő irányokat vett a tenyésztés; az első lovakat nálunk Bántapusztára (Bakony) vitték.
A létszám az évtizedek alatt folyamatosan gyarapodott. Fontos esemény volt – ilyen olvasatban is – a II. Bécsi Döntés (1940), aminek értelmében Kárpátalját visszacsatolták hazánkhoz.
A döntés következményeként Turjaremete településsel együtt huszonnyolc igencsak értékes genetikájú mént, míg Mocsárkával harminckilenc – ugyancsak ismert származású – kancát kaphatott vissza az anyaország. A magyar hucul-tenyésztés azonban nem virágozhatott sokáig: a II. világháború megsemmisítő csapást mért rá.
A turjaremetei ménest hiába evakuálták a Hessen melletti Mansbachba, lovai végül szinte kivétel nélkül a margburgi szérumtermeléssel foglalkozó Behring műveknél kötöttek ki, a bántapusztai ménes pedig szétszóródott. Az áttörés 1953-ban következett be, amikor a Fővárosi Állat- és Növénykert egykori főigazgatója, Anghi Csaba (1901-1982) felfedezte, hogy a kedvezőtlen események sorát pár lónak sikerült átvészelnie, ennélfogva megvolt az esély arra, hogy újra lehessen honosítani a hucult.
A korabeli feljegyzések szerint, hét kanca – köztük a később családalapítóvá előlépő Árvácska és Aspiráns – továbbá egy impozáns szlovák mén, 391 Goral X-20 Káplár alapozták meg a fajta regenerációját. A kis állomány több helyen megfordult az országban, ameddig az 1980-as évek elején végső otthonra nem lelt az Aggteleki Nemzeti Parkban, Jósvafőn. Az új helyükön a lovak – immáron nem a túlélésért küzdve – mind egyedszámban, mind minőségben gyarapodtak: öt évvel később már huszonöt tenyészkanca legelt az aggteleki karszton. 1992-től a Póni és Kisló Tenyésztők Országos Egyesültének hatáskörébe vonták a fajtafenntartást és genetikai diverzitás fennmaradásának, növelésének felügyeletét, amit jelenleg is ellát az előbbiekben említett két szervezettel szoros együttműködésben.
Ami a hazai állomány tulajdoni eloszlását illeti, az állami ménes birtokolja bő egyharmadát, míg a fennmaradó rész magánytenyésztők kezében van. A legnagyobbak közülük – a teljesség igénye nélkül – Tahitótfalun (Dr. Magyar Gábor – Magyar Családi Gazdaság); Tűzkövesbörcön (Nagy Tibor – Bakonyi Tűzköves Hucul Ménes); Szigetcsépen (Dr. Németh Zoltán – Hucul Lovasdudvar), Bakonybélen (Buzetzky Zsófia – Pinto Ranch) és Gyűrűsön (Vörös József – Gyűrűsi Ménes) vannak.
