A regeneráció és a csírázás paradoxona
A kutatók az évelő füvek pusztulásán túl a csírázó növények, azaz a magról kelő új fűegyedek arányát is vizsgálták. Érdekes módon a csírák megjelenésében már nem játszott szerepet a fás vegetáció közelsége. Ennek oka lehet, hogy fák közelében a „régi” füvek túlélték az aszályt, így nem alakult ki nyílt, csírázásra alkalmas felület.
A csírázásra inkább a lejtés és a kitettség volt hatással, főként azokon a területeken, ahol az idős fűcsomók elpusztultak, teret adva az új növekedésnek. A déli lejtőkön és a kevésbé meredek területeken volt a legmagasabb a csírázási arány, valószínűleg azért, mert itt alakult ki a legtöbb nyílt terület az elpusztult füvek helyén, így több tápanyag és – az aszály utáni esős időszakban – több nedvesség állt rendelkezésre a fiatal csíráknak.
A szárazságtűrő fajok jövője és az inváziós fajok térhódítása
A magyar csenkesz és a homoki árvalányhaj gyökérzete jellemzően 30-40 centiméter mélyre hatol a talajba. Bár képesek a harmatot is felvenni, extrém aszály esetén, ha nincs elegendő harmat, elpusztulhatnak. Helyüket azonban olyan fajok vehetik át, amelyek gyökerei sokkal mélyebbre, akár 1-2 méterre is lenyúlnak, mint például a báránypirosító (Alkanna tinctoria), a homoki imola (Centaurea arenaria) vagy a mezei üröm (Artemisia campestris). Ezek az évelő fajok jobban bírják a szélsőséges szárazságot.
Az őshonos fűfajok visszaszorulásakor az üresen maradt felszínt egyéves növények, például a vadrozs (Secale sylvestre) vagy fedélrozsnok (Bromus tectorum) foglalhatják el, melyek télen csíráznak és kora tavasszal nőnek, majd a nyári szárazságban elpusztulnak, és mag formájában vészelik át a száraz időszakot. Emellett idegenhonos inváziós fűfajok, mint például a homoki prérifű (Sporobolus cryptandrus), is terjedhetnek. Ez a faj a C4-es fotoszintézisének köszönhetően jobban alkalmazkodott a meleghez és a szárazsághoz, emiatt kiszoríthatják az őshonos növényeket.
A legeltetés szerepe és a jövő lehetőségei
A kutatási terület korábban legelőként is funkcionált, ami hozzájárult a felszín nyitottságához és a mozgó homokbuckák kialakulásához. Bár az utolsó legeltetési időszak az 1980-as évek végén volt, a legeltetésnek továbbra is fontos szerepe lehet más száraz gyepek fenntartásában.
Az akác fiatal hajtásai például takarmányként is hasznosíthatók a juhok számára, így a legeltetés akár win-win szituációt is teremthet, ahol a birkák legelése segít a gyep fenntartásában és az inváziós fajok visszaszorításában. A legeltetés jövőjével kapcsolatban felmerül a szezonális váltás és a transzhumán legeltetés (vagyis az állatok évszakonkénti vándoroltatása) lehetősége, ami segíthetne az aszályos időszakok áthidalásában és a legelők biodiverzitásának megőrzésében.
Következtetések a gazdálkodók számára
A kutatás eredményei számos fontos üzenetet hordoznak a gazdálkodók és természetvédők számára:
- Őrizzük meg a fás foltokat! Még a kisebb facsoportok és cserjék is létfontosságú menedékhelyet jelentenek a gyepek számára aszály idején. A természetes erdőfoltok és cserjék megőrzése, vagy akár új, őshonos fajokból álló fásítással történő kiegészítése (pl. nyár, tölgy) segíthet a gyepek ellenálló képességének növelésében. A támogatási rendszereknek is figyelembe kellene venniük a fás legelő koncepcióját, elkerülve a galagonya vagy boróka indokolatlan kivágását.
- A domborzat sokszínűsége érték! A topográfiai heterogenitás, azaz a domborzati különbségek fenntartása (pl. kis buckák, mélyedések) is hozzájárul a növényzet diverzitásához és a szárazságtűrő fajok túléléséhez.
- Gondoljuk újra a legeltetési stratégiákat! Az évszakos legeltetés és a transzhumán módszerek újragondolása segíthet az aszályos időszakok hatásainak enyhítésében, és hozzájárulhat az őshonos fűfajok megőrzéséhez.
- Az őshonos fafajok kiemelten fontosak! Az őshonos nyárfa- és tölgyfacsoportok alatt élő gombaközösségek valószínűleg szinergikus hatást fejtenek ki az őshonos füvekkel, segítve azok túlélését. Az idegenhonos fajok, mint az akác, nem rendelkeznek ezzel az őshonos gombaközösséggel, ami csökkentheti a biológiai sokféleséget a hatásukra.
A kutatás rávilágít arra, hogy a változó éghajlat mellett a táj komplexitása, a fás vegetáció és a mikrodomborzat kölcsönhatása kritikusan fontosak a gyepek fennmaradásában. Ezért a jövőbeni természetvédelmi és gazdálkodási terveknek figyelembe kell venniük ezt a heterogenitást, és a gyepeket nem pusztán fátlan, sík területekként kell kezelni, hanem olyan sokszínű ökoszisztémákként, ahol a fák, cserjék és a domborzat is szerves részét képezik az ellenálló képességnek.
