A mocsári macskát, mivel könnyen megszelídül, Egyiptomban háziállatként tartották. Valószínűleg éppen úgy szent állat volt, mint a házi macska, lévén haláluk után bebalzsamozták őket. Azt, hogy milyen volt a két macskafaj aránya, nem tudjuk, jóllehet az eddigi kisszámú genetikai vizsgálatok alapján elmondható, hogy a csauszok száma elenyésző lehetett.
Ám az is igaz, hogy a macskafélék múmiáinak jelentős része megsemmisült, mivel a Níluson közlekedő gőzhajókat egy időben macskamúmiákkal fűtötték, illetve egy hajórakománnyi múmiát Liverpoolba szállítottak, hogy ott eladják a gazdáknak trágyaként. Tehát az egykor feltehetően sok százezernyi macskamúmiának csak a töredékét vizsgálhatták meg a tudósok, így a csauszok gyakoriságát is csak ezek alapján mérhették fel.
Roppant ügyes madárvadász
A mozaikokon jobbára kutyaszerepben tetszeleg a mocsári macska. Apportíroz, azaz elhozza az elejtett vadat a vízből. Pontosan nem tudni, erre miképp tanították meg, ám mivel a sekély vízben halászik, vadászik, és zsákmányát a partra húzza, hogy ott fogyassza el, feltételezhető, hogy ezt a szokását hívták segítségül betanításukkor.
A karakál roppant ügyes madárvadász, akár három méter magasra is fel tud ugrani, így gyakran a levegőből is lecsapja az áldozatát. Elsősorban éjjel aktív, de a kevéssé zavart területeken olykor nappal is megfigyelhető. Viszonylag kis mérete ellenére sebesen fut, valószínűleg méretéhez képest ő a leggyorsabb macskaféle. Mivel a karakál is könnyen megszelídíthető, kihasználva gyorsaságát és ügyességét, Perzsiában (a mai Iránban) és Indiában nyulak és madarak fogásra idomították, úgy alkalmazták őket, mint a vadászkutyákat.
Ha valaki Gyöngyösön jár, maga ellen vét, ha nem látogatja meg a Mátra Múzeumot, melynek természetrajzi gyűjteménye lenyűgöző; ugyanakkor egy pálmaház is tartozik hozzá, akváriumokkal, terráriumokkal, madarakkal és gerinctelenekkel. Egy jókora terráriumban együtt élnek az európai szárazföldi teknősök és a pávaszemes gyíkok. Ezek a pompás színű, akár 65 centiméteresre is megnövő hüllők Európában és Afrikában is előfordulnak.
A hazai nyilvános terráriumokban ritkán láthatók, de Gyöngyösön az állatkertben és a múzeum Pálmaházában egyaránt találkozhatunk velük. A pávaszemes gyíkok élőhelyükön egyre ritkábbak, ennek fő oka élőhelyük zsugorodása. Nagy termetük ellenére kisemlősökre csak ritkán vadásznak, inkább ízeltlábúakkal és csigákkal táplálkoznak.
Amerikából jöttem
Szentendre hazánk egyik legjelentősebb turisztikai célpontja, így egyáltalán nem csoda, hogy egy kis állatkertet is találunk a város szélén. Az önerőből, családi vállalkozásban épült Szentendrei Kisállatkert 2020 óta fogadja látogatóit. A hazai fauna több illusztris képviselőjét is megcsodálhatjuk, sok közöttük a mentett állat. Az itt dolgozók ugyanis a vadállatok mentésével is foglalkoznak, évente több száz sérült vagy elárvult vadon élő állatot gyógyítanak meg és engednek vissza a természetbe, ám akadnak olyanok is, amelyek már nem engedhetők szabadon, így ők az állatkertben maradnak.
Az itteni egzotikus állatgyűjtemény számottevő, látható szurikátacsapat, lámák, hatalmasra növő afrikai sarkantyús és leopárd teknősök és még megannyi érdekes faj. A szelíd háziállatok a gyerekek kedvencei, ottjártamkor a minnesotai törpe disznók szabadon jártak-keltek a gyerekek nagy örömére. A legnagyobb állatkerti ritkaság Észak-Amerika szintén bojtos fülű macskaféléje, a vörös hiúz, vagy más néven bobcat, amely a hazai hiúz közeli rokona, ám kisebb annál. Ezt a macskafélét ma a magyar állatkertekben sehol másutt nem tartják, emlékeim szerint évtizedekkel ezelőtt Miskolcon élt egy pár.
Változatos élőhelyeken fordul elő, a mocsaras területektől a tűlevelű erdőkig szinte mindenütt otthon érzi magát, még a sivatagos élőhelyeken is megél. Florida államból ismert a fekete színváltozata is. Gyakori vadászzsákmány, általában kutyákkal kergetik fel egy fa csúcsára, és a puskás onnan ejti el.
A 21. század első esztendeiben évi 30 000 vöröshiúz-gereznát exportáltak, ám ez az csak töredéke a ténylegesen elejtett példányszámnak. Fogságban nehezebben szelídíthető meg a karakálnál vagy a csausznál. A vörös hiúz a természetben maximum 23 évig él, a fogságban tartott legidősebb egyed pedig 32 éves volt.
