Csipkézett, égbetörő hegycsúcsok, szőlővel borított domboldalak, azúrkék tavak, dús legelők: Dél-Tirol, az Alpok keleti láncai között fekvő paradicsom, a latin és germán kultúra választóvonala. A régió a XX. század elejéig osztrák fennhatóság alatt állt, egészen az I. világháborút lezáró Saint Germain-i békeszerződés ratifikálásáig, melynek nyomán a területet Olaszországhoz csatolták.
A festői vidék települései között autózva, Meranot elhagyva rövidesen feltűnik egy lóalakkal díszített tábla, Avelengo határát, s egyúttal sorozatunk VIII. részének kiindulópontját hirdetve. A kevesebb, mint nyolcszáz állandó lakosú község korábban Hafling-ként volt ismert: itt kezdődött világhódító útja az ’aranyszőrű-aranyszívű’ (németül: Goldenes Fell, goldenes Herz) fajtának, aminek összesített regisztrált egyedszáma napjainkra átlépte a 250 000-et. Patanyomait Bolzano megyétől hazánkig követjük Babicsek Józseffel, a Póni- és Kislótenyésztők Országos Egyesületének elnökségi tagjával.
A haflingi tavaly ünnepelte hivatalos fennállásának 150.évfordulóját, ám ősei ennél már jóval régebben, a középkor óta társai voltak a Brenner-hágó körüli területeken élő, főként mező- és erdőgazdálkodással foglalkozó embereknek. A korabeli feljegyzések egy kisméretű, szívós, melegvérű típusról szólnak, amit elsődlegesen málhahordóként, kocsihúzóként és igavonóként hasznosítottak.
1874-ben, egy helyi farmtulajdonos, Josef Folie istállójában látott napvilágot 249 Folie. (133 El Bedavi XXII. utódaként) Érdemes megjegyezni, hogy a báró Fechtig Ferdinánd által megvásárolt – először Lengyeltóton, később pedig az állami ménesekben felállított – tisztavérű El Bedavi I. és El Bedavi II. mének leszármazottjai meghatározó szerepet játszottak a lipicai Siglavy törzs kialakulásában, valamint a Shagya-arab és a mezőhegyesi fajták formálásában egyaránt.
A Magyar Haflingi Lótenyésztő Egyesület archívuma és Prof. Dr. Mihók Sándor visszaemlékezése szerint, az Osztrák – Magyar Monarchia Földművelésügyi Minisztériuma 1898. május 2-án ismerte el a fajta szuverenitását és az elkövetkezendő időszakban jelentős pénzügyi támogatással segítette annak fejlődését.
A századfordulón Ludwig Huyn császári és királyi őrnagy vezetésével végbement a fajta konszolidációja, megfogalmazták a tiszta tenyésztés szabályait, szelekciós szempontjait, bejegyezték Möltenben a Haflingi Lótenyésztő Egyesületet (Haflinger Pferdezuchtgenossenschaft), továbbá bemutatták az első – 250 lovat jegyző – méneskönyvet. Mind a hét ma létező geneológiai vonal – Anselmo; Bolzano; Massimo; Nibbio; Stelvio; Student; Willi – visszavezethető a kiemelkedő örökítőnek bizonyuló alapító lóig, aki miután 1877-ben Laasiba került Rochus Eberhöfer tulajdonában, még 19 évig fedezett.
