Norvégia nyugati részének huszonötezer kilométer hosszú, szigetekkel szabdalt partvonalát fjordok százai csipkézik. Vestlandet régió grandiózus, meredek sziklafalakkal övezett geológiai képződményei a jégkorszak idején jöttek létre, amikor a tengervíz U alakban beáramlott a gleccserek által korábban kivájt teknővölgyekbe.

Nem ez az egyetlen „természeti műalkotás” azonban, aminek kialakulása a pleisztocén idejére datálható; régészeti kutatások szerint ugyanis, a Skandináv-félszigeten már a Würm-glaciális óta éltek vadlovak. Házasításuk Kr. e. 1200 körül, a bronzkorban kezdődött el, tudatos tenyésztésük pedig hozzávetőlegesen 2000 éve folyik.

Leszármazottjuk a világ legrégebbi fajtái közé tartozik. A viking hódítók hajdani hátasaként ismert fjordot manapság különleges külleme, szelíd természete és sokoldalúsága teszi vonzóvá a lótartóknak. Szerteágazó felhasználási köre a közelmúltban új területtel bővült: a working equitation (munkalovaglás) szakágban egyre gyakrabban lehet velük találkozni. Érdekesség, hogy a Gloppen, Eid és Stad települések címerein megjelenő kisló a nemzetközi mezőnyben elsők között magyar lovassal mutatkozhatott be.

A fjordok öblei több száz, sőt olykor ezer méteres mélységűek, az óceánjárók részéről is biztonságosan hajózhatóak. Míg a XXI. században ez az adottság – aminek elnevezése feltehetőleg az óészaki ’átkelni, átszelni’ jelentéssel bíró ’fjǫrðr’ kifejezésből ered – az idegenforgalomnak kedvez, addig a középkorban a vikingek híres, sárkányfejes orrdísszel ellátott drakkarjainak biztosított ideális kikötő- és menedékhelyet.

A vizek ádáz portyázóinak tetteit sok elbeszélés – úgynevezett saga (ejtsd: szága) – örökíti meg, ellenben arról már jóval kevesebb történet szól, hogy a kereskedelem, a hadászat és az iparművészet mellett az állat-, különösképpen a lótartásban szintúgy értékes örökséget hagytak maguk után.

A temetkezési helyeken talált leletek egyöntetűen azt mutatják, hogy a hátas (harci) – illetve málhás (fogat, igás) hasznosítású fjord – korábbi nevén “vestlandshest” – a viking népek életének szerves része volt, a csatatéren és a falvakban egyaránt.

Az idők folyamán az ugyancsak norvég eredetű Dole Gudbransdal és Dole Trotter, továbbá más, Izlandról, a Brit-szigetekről, valamint Normandiából származó lovak valamelyest befolyásolták a fajta fejlődését, de szerencsére az eredeti, ősi értékek nagy része megőrződött.