A két világégés óriási veszteségeket okozott, ám annak ellenére, hogy a tenyészanyag 70 százaléka odaveszett, 1955-re a két törzstenyészetben, Mezőhegyesen és Hortobágyon – Debrecen város ménesében – is visszaállt a kancalétszám, stabilizálódott a ménállomány és megkezdődött a geneológiai vonalak regenerációja.

Előbbinél a nagyobb, túlnyomórészt fekete, míg utóbbinál inkább a kisebb, szikárabb, főként pej tájvariánsok dominálnak a mai napig.

Fogatló, de már a sportban

A Nóniusz Lótenyésztő Országos Egyesület feljegyzései 1961-től jelentős hanyatlásról számolnak be, aminek hátterében a magyar lótenyésztés központi átszervezése, a katonai és mezőgazdasági hasznosítás háttérbe szorulása, a szabadidős lovas tevékenységek térnyerése és a fajtán belüli modern szelekció hiánya, illetve az a folyamat állt, amely során a drasztikus állománycsökkenés idején a törzstenyészetekben – részben gazdasági megfontolásokból – nagy számban végeztek sportcélú keresztezéseket.

A nóniusz jövője veszélybe került. Az ágazat egyik alapelve akkor az volt, hogy egy fajtát csak akkor lehetséges és érdemes fenntartani, ha a tenyésztésének, a génmegőrzésen túlmenő, közép-hosszútávú, profitábilis célja van.

A Magyar Fogathajtó Derby-n túl, a szakág legrangosabb versenyhelyszínein – Aachenben, Hamburgban, Lipcsében –, valamint világ- és Európa-bajnokságokon kettes és négyes magyar összeállítások számos fényes helyezést, győzelmet értek el, olyan nagyszerű hajtók kezei alatt, mint Szentmihályi Ferenc, Pásztor György, Krizsán Sándor és a válogatott korábbi szövetségi kapitánya, Fintha Gábor.

Az elmúlt huszonöt évben a mezőhegyesi nóniusz kancák gyeplőjét Papp János fogta a Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. és jogelődjeinek megbízásából. A többszörös magyar bajnok – akinek fogatsport iránti szenvedélye gyermekkoráig nyúlik vissza – a katonai leszerelését követően került kapcsolatba a ménesbirtokkal, s azóta szinte kizárólag nóniuszokkal foglalkozik.