0,00 HUF

Nincsenek termékek a kosárban.

2025. november 17.

Simon László: Az éhség tekintete

Simon László Gemenc szomszédságában, Bátaszéken él. Éveken keresztül verseny-akváriumok készítése volt a hobbija, amikkel japán világversenyeken indult.

Egy jó akváriumfotóhoz azonban speciális tudásra van szükség, ezért beiratkozott egy fotós tanfolyamra, ahol megismerkedett a természetfotózással. Gemenc egyes területein, gyakorlati oktatás keretében, el tudta sajátítani a műfaj minden csínját-bínját. Ott szeretett bele igazán ebbe a tevékenységbe. Szenvedélyes fotográfusként így emlékszik vissza arra, hogyan változott meg látásmódja:Simon László fotós

„Kisgyermekkoromban is mindig a határt jártuk az öcsémmel, nagyon szerettem már akkor is a vízpartokat, erdőket. Azonban amikor fényképezőgéppel a kezében járja az ember a határt vagy az erdőt, egészen más dolgokat is meglát.

Azelőtt százszor elmentem egy klassz pillanat mellett, viszont amióta fotózom, sokkal több rezdülés megérint.” Lászlót sokféle téma érdekli. Tájképeket vagy madarakat ugyanolyan szívesen fotóz, de azért szívéhez legközelebb Gemenc miatt a nagyvad fotózása áll. Igazi specialista! Minderről így fogalmaz: „Az egyik legszebb dolog egy egész éven át nyomon követni az életüket, viselkedésüket, vagy éppen az agancsok fejlődését. Hihetetlen élmény akár több éven át figyelemmel kísérni egy-egy szép bikát.”

aranysakál egy fotó egy kép egy történet A Mi erdőnk
Fotó: Simon László

László a kép történetét így foglalta össze: „Hagyomány nálam az újévi fotózás szilveszter után. Így tettem idén is. Csípős hideg volt a reggel, szarvasokat vártam a tisztásra. Kis idő elteltével mozgásra lettem figyelmes. Messze volt még az állat, a vadföld túlsó végén. A fényképezőgép keresőjébe nézve láttam, hogy ez bizony egy aranysakál. Nagyon megörültem neki, mert elképesztően óvatos ragadozó. Nappal nem is nagyon mozognak, csak szerencsével találkozhatunk velük. Látszott rajta, hogy élelmet keres, mert végigpásztázta a területet. Közeledni nem igazán akart felém, így cselhez folyamodtam.

Egércincogást imitálva sikerült felém csalogatni. Éhes lehetett, mert úgy jött, mintha zsinóron húzták volna. Meg sem állt olyan 15 méterig tőlem.

Akkor már feltűnt neki az álcaruha kontrasztja, és legendás bizalmatlansága felülkerekedett a kíváncsiságán. Egy remek sorozatfotó után még visszafordult, majd beváltott az erdő sűrűjébe.”

Forrás: A Mi Erdőnk

Szaklap, amelyben a cikk megjelent: