Dr. Kisvarga Szilvia, Dr. Orlóci László
Magyar Agrár- és Élettudományi
Egyetem Tájépítészeti, Településtervezési
és Díszkertészeti Intézet
A régi magyar fajták értékesek, szerethetők, de szerepük ma már leginkább intenzív fenntartással a kiemelt közterületeken és a génmegőrzésben, valamint a magánkertben van. A hosszan tartó hőhullámok, a csapadékhiány, majd a rövid idő alatt lezúduló esőzés olyan próbatételt jelentett, amely a hagyományos fajták többségét összeomlásba sodorta.
A városok zöldfelületeit a jövőben a klímatűrő fajok, évelők és új nemesítési anyagok fogják formálni. Ebben kulcsfontosságú a kutatás és a bemutatókertek szerepe, mert városaink jövője azon múlik, hogy idejében felismerjük: a múlt értékeit tisztelni kell, de a jövő kihívásaira új válaszokat kell adni.
A MATE Tájépítészeti, Településtervezési és Díszkertészeti Intézet dísznövénytermesztési és zöldfelület-gazdálkodási kutatócsoportja kiemelt feladatként kezeli a dísznövények aszálystratégiáját. Az idén ezért kifejezetten kutatási célból telepítettünk régi magyar nemesítésű fajtákat a bemutatókertünk ágyásaiba. Célunk az volt, hogy valós képet kapjunk arról, miként viselkednek ezek a fajták az ideihez hasonló szélsőséges nyarakon, amelyek az elmúlt és valószínűleg a következő éveket is egyre inkább jellemzik.
A stresszkísérlet körülményei
A kiültetéseknél nem az volt a szándék, hogy a lehető legszebb, folyamatosan ápolt dísznövényágyásokat hozzuk létre. A növények nem kaptak naponta vizet és tápanyagot, csupán annyit, amennyi egy átlagos közterületi fenntartás esetében is megvalósítható: az ápolás része volt az előző őszi tápanyag-utánpótlás, a minimális öntözés és a rendszeres gyomlálás. A palánták növényházban nevelkedtek, majd edzés után május végén ültettük ki őket szabadföldi parcellákba. A cél az volt, hogy azok a közterületi adottságokat tükrözzék.
Ez a kísérlet egyben tisztelgés is a korábbi magyar nemesítők, köztük dr. Kováts Zoltán munkássága előtt. A fajták, amelyeket a korábbi Kertészeti Kutatóintézet munkatársai létrehoztak – zömmel az 1950-es évektől az 1990-es évekig –, évtizedeken keresztül meghatározták a magyar városképet. Ma már azonban elkerülhetetlenül felmerül a kérdés: mennyire alkalmasak ezek a fajták a klímaváltozás sújtotta környezetben?
A Rudbeckia-fajták (kúpvirág) állományát a nyár csapadékmentes és gyakran igen forró hetei után végre megérkező 15-17 milliméter eső szinte teljesen megsemmisítette. A sárga virágok megbarnultak, sok növény gombás (főként lisztharmatos) fertőzésnek indult, és az addig viszonylag mutatós növényfoltok látványosan leromlottak.
Az Ocimum-fajták (bazsalikom) zöld és bordó levelű változatai egyaránt súlyosan megszenvedték a nyarat. A hosszan tartó hőség után a párásabb napokkal együtt megjelent a peronoszpóra, ami gyorsan elterjedt, és gyakorlatilag nullára csökkentette a növények díszítőértékét. A két színváltozat közül a bordó levelű, vagyis amely távolabb áll az alapfaj tulajdonságaitól, sokkal nehezebben viselte az aszályt.
A Celosiák régi magyar fajtái idén képtelenek voltak bokrosodni. Amíg ekkorra általában tömött bokrokat alkotnak, idén satnyák, gyengék maradtak a növények. A világos virágszínű fajták (Rózsalovag, Aranybika) levelei hajlamosabbak a napégésre.
