A csapadékeloszlás heterogenitása helyenként katasztrofális állapotokat eredményez, a nyári hőségnapok száma is jelentősen emelkedett az elmúlt években. A mindannyiunk bőrén tapasztalható jelenségek kapcsán kérdeztem Olajosné Lakatos Boglárkát, aki a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen doktoráló vízügyiszakértő-jelöltként nyilatkozott a témában.
Aggasztó forgatókönyvek
Mint mondta, érdemes szemügyre venni az említett jelenségekkel kapcsolatos adatokat, és ennek kapcsán vissza is tekinthetünk az 1960-as Római Klub jelentésére amely révén az éghajlatváltozás, mint fogalom jól megalapozottan gyökeret verhetett a köztudatban, az üvegházhatású tényezők mellett, melyek kapcsán már akkor előre jelezték a komoly, globális szintű kihívásokat. A növekedésünk határait tudományos alapokra helyezve vizsgáló modellek a Föld eltartó képessége kapcsán vetítenek előre aggasztó forgatókönyveket.
Elhasználtuk az ökoszisztéma-szolgálatatásokat
A jelenkort jellemző mértékű felszín-, vagy más néven terraformálás képtelen alkalmazkodni az antropogén hatásra felgyorsuló klímaváltozási hatásokhoz. Saját emberi körülményeinket degradáltuk olyannyira, hogyha tegyük fel, természetközeli körülmények között élnénk, már akkor sem biztos, hogy képesek lennénk jól reagálni az időjárási kihívásokra. Jó reakció alatt értendő, hogy nyaranta nem égne el a vegetáció a fürdőzőkkel együtt a strandon, nem sínylené meg a mezőgazdasági kultúráink zöme az aszályt, és nem lennének vízproblémáink – magyarázza a szakember.
Az emberi hatásokat nem is érdemes évtizedes távlatban szemlélni. Nyilván a földi populáció növekedésének mértéke, az infrastrukturális behálózottság, és ipari fejlődés határtalansága kedvezőtlen hatásokat eredményez. Ugyanakkor nem érdemes ebben gonoszságot keresni: amióta a Földön vagyunk, formáljuk azt, és ez így természetes jelenség – oldoz fel némileg a gondolat, ugyanakkor a felelősség továbbra is közös. A mezőgazdasági művelés már történelem előtti korszakokra is visszavezethető, emberi sajátság a környezetformálás iránti vágy. A mérték és a szándék természetesen nem mindegy. Az ember technológiába vetett bizalma átalakította azt az ösztönös együttműködését a tájjal, amely adott klímán, adott táj talaján egy folyó mentén meghatározta az élet kereteit. Ahogy az ember hatalma nőtt a természet fölött, a profitorientált attitüd tükrözésére olyan az erdei vadállomány túlszaporodását tudnám idézni. Egyre nagyobb popluláció, táplálékhiány, betegségek, majd az állomány összeesése után helyreálló rend következik.
Tehát, az emberi hatás elé nem tennék feltétlenül negatív előjelet. Az antropogén tevékenység visszacsatolásait kell figyelnünk. Gondoljunk bele: amit ,,elrontottunk” azt, vagy legalábbis jelentős részét képesek vagyunk visszaállítani.
Számos példa létezik az esőerdei őslakosok, de akár a Duna-menti népek esetében is. A méltán híres tiszai ártéri gazdálkodás például pont arról híres, hogy az alapvetően összetett, kihívásokkal teli tájkultúrában találhatták meg azt az életformát, amely biztosította számukra a létfeltételeket, természetesen megfelelő ismeretek birtokában. Ha belegondolunk, az is egy szabályozás volt: emberi beavatkozás, mely igazodott ahhoz, amit a természet odateremtett. Mára ez a ritmus változott meg, és törekedni kell arra, hogy megtaláljuk a visszaállítás módjait.
