Anne Ollila, a Rovaniemiben élő rénszarvaspásztor mesél arról, milyen ez az élet, hogyan telik az év a csordával a zord északi tájon, milyen örömöket és kihívásokat rejt a hagyományos rénszarvastartás napjainkban, illetve mit jelent számukra a karácsony és a turizmus.
Lappföldről a legtöbb magyar olvasónak valószínűleg a Mikulás jut eszébe, valamint a szánt repítő rénszarvasok. Való igaz, hogy a finnországi Rovaniemi közelében, az Északi-sarkkörön túl található a „Mikulásfalu”, ahol télen turisták ezrei keresik a mesebeli hangulatot – és persze a rénszarvasokat. Kevesen tudják, hogy a rénszarvasok közül nemcsak a hímeknek, hanem a nőstényeknek is van agancsuk. A különbség az, hogy a bikák már ősszel elhullajtják agancsukat, míg a tehenek csak tavasszal vetik le. Ez azt jelenti, hogy télen, a karácsony idején agancsot viselő rénszarvasok valójában nőstények.
– Lappföld életét elképzelni sem lehetne rénszarvasok nélkül – fogalmaz Anne Ollila, aki családjával rénszarvasokat „gondoz”. Nem véletlenül, hiszen Finnország északi vidékein körülbelül 200 ezer rénszarvas él, vagyis több, mint ahány ember lakja a térséget – a helyiek száma nagyjából 180 ezer fő.
Anne családjának életét egész évben a rénszarvasok határozzák meg. Elmondása szerint családjuk már évszázadok óta foglalkozik rénszarvasokkal – ma is négy generáció él együtt a farmon. De mit is jelent a gyakorlatban rénszarvasokkal együtt élni? A mindennapjaikat nagymértékben az évszakok ritmusa határozza meg.
– A munkánk a természet éves körforgását követi – magyarázza Anne, amikor arról kérdezem, milyen feladataik vannak az egyes évszakokban. Ősszel kerül sor a rénszarvasok nagy összehajtására és szétválogatására. Télen a rénszarvascsorda a szabadban vándorol a vastag hóban, és ha a természetes takarmányt jégpáncél fedi, a gazdák kiegészítő takarmánnyal segítik őket a vadonban. A tél nemcsak a természet próbája, hanem a turizmus fő szezonja is, ilyenkor néhány szelídebb rénszarvas a vendégek szánját húzza. Tavasszal jönnek világra a borjak, amelyeket nyár elején a gazdák saját jelzésükkel látnak el – hagyományosan fülbevágással. Nyáron pedig, akárcsak a magyar gazdák, szénát takarítanak be, hogy a következő télre is elegendő takarmány álljon rendelkezésre.
Bár az évszakonként változó munka keménynek tűnhet ilyen körülmények között, a család mégis örömét leli benne.
– A legnagyobb boldogság számunkra, hogy a természet közelében élhetünk, szeretett rénszarvasaink között, és továbbvihetünk egy, az évszázadokban gyökerező hagyományt – mesél Anne az életforma szépségeiről, majd hozzáteszi, hatalmas szabadságot jelent a végtelen északi vadonban mozogni, megélni a nyolc különálló évszak minden apró változását.
A természet ezer apró változását testközelből élhetik át a pásztorok. Az is sokat segít, hogy a rénszarvastartó közösség szorosan összetart, generációk és családok dolgoznak együtt egész évben, s közben erős, életre szóló kötelékek szövődnek a pásztorok között. Az örömök mellett azonban egyre több kihívással is szembe kell nézniük. Az utóbbi években a klímaváltozás hatásai Lappföldön is érezhetők. A telek kiszámíthatatlanabbak, gyakori jelenséggé vált, hogy a hóra hulló eső megfagy, és a jégpáncél miatt a rénszarvasok nem jutnak hozzá a zuzmóhoz és egyéb táplálékhoz a hó alatt. Ilyenkor muszáj takarmánnyal átsegíteniük az állatokat ezen az időszakon. Nyáron egyre gyakoribbak a szélsőséges hőhullámok, amelyek megviselik a hideghez szokott állatokat, ugyanis a rénszarvasok jobban szenvednek a kánikulától, mint a fagyoktól. A melegedéssel ráadásul délről új kórokozók és paraziták is megjelentek, amelyekkel korábban nem kellett számolni.
