A télközépre eső, karácsonyi, újévi (nagyjával a téli napforduló idejével egybe eső) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból sugárzott szét. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el.
Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A polgári életben azonban a középkorban sem merült feledésbe a régi római január elsejei évkezdés. Galeotto Marzio történetíró pl. Mátyás király udvaráról szólva megjegyezve írta, hogy január elsején a magyarok sztrénát, azaz ajándékot osztogatnak, hogy jól kezdődjék az év.
Az újévre vonatkozó számos jóslás ismeretes. Ilyen például a már XVIII. századból, Bod Péter kutató részéről megemlített hagymakalendárium is. Ebből az év tizenkét hónapjának időjárására következtettek tizenkét gerezd fokhagymába sót tettek. Minden gerezd egy hónapnak felelt meg. Amelyik gerezdben reggelre nedves lesz a só, az a hónap is nedves lesz, sok eső, vagy hó várható.
Az évkezdő hiedelmek között igen makacsul ragaszkodnak a táplálkozás babonáihoz. Hazánkban például disznóhúst kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, tilos azonban tyúkot enni, mert az kikaparja a szerencsét. Mágikus erejűnek tartják a jókívánságokat, köszöntő énekeket is, melyekkel házról házra mennek az üdvözlők.
Hejgetés
A nyugat-dunántúli regöléssel rokon szokás a legkeletibb magyar nyelvű csoport, a moldvai csángók szilveszteri hejgetése. Ennek célja az új esztendőben a gabona, a kenyér mágikus úton való biztosítása. A hejgetés név a regösének refrénjével (Hej, regö rejtem…) mutat nyelvi rokonságot. A zajkeltő eszközök között szerepel a köcsögdudához hasonlatos „bika”: kör alakú, kéregre feszített bőr, melynek közepére lószőr van erősítve. A lószőrt megnedvesítve, majd kezüket végighúzva rajta a hejgetők bőgő hangot hoznak létre. A hejgetés a búza élettörténetét meséli el a mag elvetésétől a kenyér elkészültéig. A moldvai románok is hasonló tematikával énekeltek: elindulnak a szolgák tizenkét pár ökörrel, tizenkét pár ekével a mezőre szántani, elvetik a tiszta búzát. Mikor az megérik, sarlókat csináltatnak, learatják vele a termést, malomba viszik, a molnár megőrli, majd szép arany búzalisztből a gazdaasszony kalácsot süt, s azt hejgetőknek adja. Minden szakasz végén felhangzik a refrén, és megszólalnak a harangok, csattognak az ostorok.
Karácsony
Főként katolikus vidékeken divatozott a karácsonyi asztal készítése. Somogy megyében pl. szénát borítottak az asztalra, és sarkaira különböző tárgyakat, fésűt, kaszakövet, kést raktak. Utána asztalkendővel borították le az asztalt. A Zselicségben három asztalkendőt is alkalmaztak, a terítőt pedig keletről nyugati irányba kellett az asztalra tenni. Egy szakajtóban terményeket, zabot, búzát, kukoricát kevertek össze, erre lószerszám került, és ezt az asztal alá tették.
Az ország számos részében karácsonykor a pásztorok vesszőt hordtak a házakhoz. E mágikus hatásúnak tartott rítust Manga János írta le az Ipoly menti falvakban. Karácsony böjtjén a csordás egy csomó vesszővel végigjárta azokat a házakat, ahol tehenet tartottak. A gazdasszony a csomóból annyi vesszőt húzott ki, amennyi tehén a háznál volt, s ezzel megcsapkodta a csordás lába szárát. A vesszőhordás általában köszöntő mondásával is összekapcsolódik.
A cikk Dömötör Tekla, Magyar népszokások című könyve alapján készült.
