A gyógyborok készítése számos esetben összefonódott a szerzetesi rendekkel. Az egyik legismertebb gyógyító Hildegard von Bingen volt (később Bingeni Boldog Hildegard néven lett közismert), aki számos recepttel gazdagította a gyógyborok sorát. Magyarországon a Pannonhalmi és Tihanyi apátság szerzetesei is készítettek gyógyborokat.
A növényvilág valamennyi tagja tartalmaz olyan kémiai alkotóelemet, amely tápanyagként hasznosítható. Egyesek ezen felül hordoznak olyan anyagokat is, melyek nem táplálékként töltik be a szerepüket, hanem gyógyászati célra alkalmasak.
Gyógynövénynek nevezzük azokat a növényeket, amelyeket a hagyományok vagy az irodalmi adatok alapján gyógyítás céljára felhasználtak vagy felhasználnak. Szűkebb értelemben olyan növény, amelynek kedvező élettani hatása van és megszabott adagolást betartva nem ártalmas, és szerepel a hivatalos gyógyszerkönyvben.
A VIII. Magyar Gyógyszerkönyvben, amely 2006. júliusától van érvényben, 137 gyógynövény szerepel, míg a WHO 20 ezer gyógynövényt tart számon.
A bor még a 20. század elején is fontos és sokirányú szerepet töltött be a gyógyászatban. A Magyar Gyógyszerkönyv 1909-ben megjelent III. kiadásában például chinabor, pepszines bor és antimonos bor receptjét találjuk. A Magyar Gyógyszerkönyv 1954-es V. kiadása a gyógyszeres bor fogalmát a következőképpen határozta meg: „A gyógyszeres borokat növényi drogokból fehérborban (vinum album) való áztatással, illetőleg egyéb gyógyszerekből oldással oly módon készítjük, hogy a kész gyógyszeres bor 13 v/v% alkoholt tartalmazzon.”
Mai korunkra a gyógyborok kiszorultak a gyógyszerkönyvekből, a patikákból és az orvosi terápiából. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a korszerű gyógyszerészet hosszú ideig eltartható, stabil és egyszerűen kezelhető orvosságokat kíván meg a gyógyszertárak polcain.
