Az imádkozó sáska sem rossz név, de azért abból kicsit levon az a tény, hogy az illető igazából nem is sáska. Merthogy fogólábú. Na, ettől olyan elképesztő.

Az imádkozó sáska (Mantis religiosa) első két lába módosult, ezt hívják fogólábnak. Ha ránézünk, általában azt látjuk, hogy a mellső pár lábát, azaz a „kezeit” behajlítva maga előtt tartja, egymáshoz érintve, ami valóban olyan, mintha imádkozna. Egészen addig, amíg arra nem téved egy másik rovar, mert imádkozó kis rovarunk ilyenkor azonnal félreteszi az ájtatosságot, és pillanatok alatt vérgőzös harcossá változik.

És nem ám azért, mert kivágták a filmből a legdrámaibb, legerőszakosabb részeket, hanem azért, mert a támadása annyira gyors, hogy szabad szemmel szinte nem is látható.

Nem csíp, de mindenre támad

Hihetetlen egy állat, egészen megdöbbentő, hogy az evolúció miket nem képes összerakni. Rovarunk már a méretével is kitűnik a többiek közül, hazai viszonyok között akár óriásnak is mondhatnánk, mert kifejlett állapotban, a nyár végére a 6-7 centimétert is eléri. A nőstény a nagyobb és robosztusabb, a hím a légiesebb. A színe általában zöld, de gyakoriak a sárgás, világosbarna egyedek is.

Általában déli kitettségű lejtőkön, száraz, meleg, napsütötte helyeken él: mezőkön, réteken és persze a kertekben is találkozhatunk vele, ha csak kicsit is engedjük, hogy a biodiverzitás betegye a lábát a kertkapun.

Márpedig a biodiverzitásra nagyobb szükség van egy kertben, semmint elsőre gondolnánk. Csak azért lehet például katica meg fátyolka, mert van levéltetű. Csak azért vannak sünök, mert vannak csigák, és így tovább, sőt fordítva is. Ha ugyanis vannak mindenféle növényevő rovarok, megjelennek az oroszlánjaik is, azaz a ragadozók.

Egy ilyen oroszlán a mi kis manónk is. Nem válogat, szinte mindent megeszik, konkrétan egy gyilkológép. Általában a röpképes rovarokra specializálja magát, elkapja a szöcskéket, sáskákat, és azon kevesek közé tartozik, akik hajlandók megenni még a vándorpoloskákat is. Ilyen tekintetben hasznosnak is nevezhető. Ráadásul nem áll meg itt, hanem levadász szinte mindent, ami él és mozog.

Leírták már, hogy frissen kikelt madárfiókákat, gyíkocskákat is elkap. Ami meglepő, hogy az embertől sem ijed meg. Bátran szembefordul a nála sok ezerszer nagyobb élőlénnyel, és kungfuzni kezd. A hátsó lábain hintázik, amit egyes természettudósok annak tudnak be, hogy így téveszti meg az áldozatait, de ez sokkal inkább lélektani hadviselés, és egyszerűen így bűvöli meg azt, akit kiszemelt magának.

Szerencsére csípése nincs, mármint fullánkkal, méreggel nem rendelkezik, de azért jobb nem barátkozni vele, mert ha veszélyt érez, tényleg támad. Komoly károsodást értelemszerűen nem okoz, de az ember valahogy nem szereti. Bár imapózban még egészen imponáló és érdekes, de amikor villámgyorsan felénk suhan, felélednek az ősi ösztönök, és legalább olyan gyorsan menekülünk, ahogy az ájtatos manó támad.

Szóval jó sok táplálékra van szüksége, és ezért kap el mindent. A legdurvább, hogy még a saját fajtársait sem kíméli. Előfordul, hogy a nagyobb, fejlettebb lárvák elkapják és fölfalják a kicsiket, de az igazi horror a párosodása környékén fordul elő.