A székesfehérvári bukó
– A fajtát jelenlegi ismereteink szerint először 1925-ben írták le, de már 1700 körül is létezhetett. Székesfehérvár Felsővárosából származik – említi Bárány István, aki a fajta történetét a szakirodalmi megjelenésekkel hozza párhuzamba. Mint mondja, a Gustav Prütz: Illustrirtes Mustertauben-Buch (Hamburg, 1886.) címmel kiadott könyvében található, J. F. Richter által készített metszetek közül a székesfehérvári bukó tenyésztői számára kiemelkedő értékkel bír a magyar fehérfejű szarkarajzú bukó ábrázolása.
Winkler János: Galambtenyésztés (Budapest, 1925.) címmel megjelent könyve az akkori (ó-)komáromi bukó alfajtájaként említi a székesfehérvári bukót, először nevén nevezve a fajtát. Moldvai Ferenc: Galambtenyésztők kézikönyve (Cluj, 1936.) közöl az akkori komáromi bukóról rajzot. Még a kevésbé avatott szemnek is egyértelmű a hasonlóság székesfehérvári bukóval, sőt a fajtaleírás is jobban hasonlít rá, mint napjaink komáromi bukójára.
A székesfehérvári bukó magyar galambfajta, keskeny, karcsú, viszonylag rövid testű, arányos szemű, piros szembőrrel és középhosszú csőrrel. Jellemzője a telt nyak, a vállától keskenyedő hát, testhez simuló evezőtollak (szárnyak) és a közepes hosszúságú, keskeny kormánytollak (farok). Változatai az egyszínű, a szíveshátú és a feketeszalagos kék.
Így például a székesfehérvári bukó lelkes tenyésztője, Kovács Ferenc pékmester röpversenyen már csak komáromi bukó néven vehetett részt kedvenceivel.
– A székesfehérvári kiállításokon szinte mindig jelen voltak a fajta egyedei. Szerencsére a bírálók között rendre akadtak segítőkészek, akik átérezve a helyzet tragikomédiáját, munkájukkal segítettek. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően valami elindult 1999-ben, az előírt háromszori Nemzeti Kiállításokon történő bemutatás után a székesfehérvári bukó fajtát újra elismerték. Azóta valamennyi Nemzeti Fiatal, Nemzeti és Európa Kiállításon megjelentünk. 2009-ben pedig Székesfehérvárott rendeztünk Fajta Európa Kiállítást. A fajta gondozására 2000-ban megalakult az önálló fajtaklub is – mondta a fajtaklub vezetője, aki kiemeli, hogy napjainkban a fajtát nemcsak Székesfehérvár környékén tartják, hanem Erdélyben és más környező országokban is vannak tenyésztői.
A bukó fajtacsoportból a székesfehérvári azért viseli egykori koronázóvárosunk nevét, mert székesfehérvári gazdálkodók, iparosok, kereskedők, tisztviselők: egyszóval székesfehérvári lakosok alakították, tenyésztették, finomították e fajtát.
Közös őstől származhatnak
– A magyar fehérfejű szarkarajzú bukógalamb lehetett a kárpát-medencei szíves rajzú keringő- és bukógalambok közös őse. Ahol a szíves rajzolat dominál, vagyis minden magyar fésűs-, keringő-bukó galambnál ezt a fajtát tekintjük kiindulásnak, legyen az a szegedi magaszszálló keringő, komáromi bukó, és a többi… E fajtacsoportból váltak ki az idők során az egyes fajták. Az eredeti fajtában voltak ejtett és emelt szárnyúak, magasszálló és bukógalambok, aztán az eltérő küllemi és repülési stílus alapján váltak ki az újabb fajták – magyarázza Bárány István. – Abból, hogy 1925-ben már székesfehérvári bukó fajtanéven említik e fajtát, feltételezhető, hogy 150-200 évvel korábban alakulhatott ki, mert akkoriban hosszú idő telt el, mire kialakult egy tájegység, vagy település nevét viselő, másoktól elkülönült egyedi jegyeket viselő és önállónak tekintett fajta.
Ezért feltételezhető, hogy az első írásos említés előtt már 1-2 évszázaddal kialakulhatott a székesfehérvári bukó, illetve a többi hasonló rajzú magyar galambfajta alaptípusa is.
