Mitől jó a bukó?

A székesfehérvári bukógalambnak nemcsak a kinézete és rajzolata látványos, hanem a repülési stílusa is. Régen szórakozás volt, hogy a galambtartók átjártak egymáshoz és megnézték, hogyan repülnek a sporttársak madarai. A jó bukógalamb a bukást nemcsak a levegőben és a leereszkedésnél, hanem felszállásnál is elvégzi. A galamb a szárnyát a háta fölött összecsapja, abban a pillanatban hátraveti magát, és egy erős szárnycsapással a vízszintes állásba visszajutva egyenes irányban repül tovább. A jó bukógalamb kétszer-háromszor, esetleg négyszer bukik egymás után.

A kezdő bukó a keringésnél a levegőben hirtelen megáll és majdnem merőleges állást felvéve a szárnyát a háta felett összecsapja és a farkát a hátához tartja. A bukás azonban még nem következik be, csak a szemmel látható ereszkedés. Egy idő után mégis átbukik egészen, ami eleinte kissé ügyetlenül történik. Ha csak bukók vannak együtt hajtva, nem repülnek magasan és kitartóan, de többször buknak, ezáltal lejjebb kerülnek a falka röpvonalánál. Amennyiben pedig rendesen edzik őket, akkor bukók a versenyeken szükséges 30-40 perces repülési idejüket minden gond nélkül teljesítik.

– Bár nem gyakori fajta a székesfehérvári bukó, állománya stabilnak nevezhető, és az is örvendetes, hogy ha Székesfehérváron találomra megkérdeznék az embereket, többségük tudná, hogy van olyan galambfajta, mely a város nevét viseli – mondja Bárány István, aki igazán szívén viseli a fajta sorsát, fennmaradását, és már hosszú évtizedek óta tenyészti e galambokat. Mondta is neki annak idején az édesanyja a galambászat és az ezzel kapcsolatos közösségi munkája kapcsán, hogy remek érzéke van minden olyan dologhoz, amiben nincs pénz…

Egy fajta kialakításának tanulságai

Ha a fajták annyira hasonlítanak egymásra, ahogy a komáromi és a székesfehérvári bukógalamb, akkor mi értelme volt önálló fajtaként leírni? – kérdeztem a fajtaklub elnökétől.

– A történet elején, mivel az ős közös, természetesen kicsi volt az egyes fajták közötti különbség. Az idők folyamán azonban az eltérő küllemi követelmények folytán ez az eltérés, részben szelekció, részben pedig keresztezések következtében, egyre markánsabb lett. Kinézetét tekintve a mai kassai bukó áll a legközelebb a magyar fehérfejű szarkabukóhoz, ezt követi a székesfehérvári bukógalamb.

Véleményem szerint a fajtaleírásnak „szentnek” kellene lenni, azt megváltoztatni nem szabad. Tudom, hogy a fajta a tenyésztés során változó egyedek gyűjtőfogalma, de ez nem jelenthet folyamatos fajtaátalakító keresztezést. Gondoljunk csak az angol telivérre! Az első hivatalos törzskönyve 1808-ban jelent meg. Ez azt jelenti, hogy ekkortól zárt törzskönyvű, azaz csak azok a kancák és mének vehetnek részt a tenyésztésben, melyek ősei már ekkor törzskönyvezésre kerültek. Ugye mégsem mondjuk azt, hogy az angol telivér azóta nem fejlődik? Sőt! Tudom, hogy a galambtenyésztés ettől a zárt törzskönyvezéstől még fényévnyi távolságra van, de valamikor majd el kellene kezdeni. Tökéletesen egyetértek azzal a véleménnyel, mely szerint, ha egy fajtaleírást elfogadtunk, akkor azt ne változtassuk, csak finomítsuk, például akkor, ha többféleképpen értelmezhető, nem elég egzakt a leírás. A székesfehérvári bukót a komáromi bukótól például a kisebb fésűje, csőre, hosszúsága különbözteti meg.

Örömteli hír, hogy a 30. EE Európa Kisállat Kiállításra, melyet ez év november elején rendeznek, a székesfehérvári bukóból a magyarországi tenyésztők 50 egyedet neveztek.

– Szép teljesítmény ez egy viszonylag kis létszámú fajtaklub részéről, gondolom, ebben egyetérthetünk. Egyes fajták sokkal jobban átalakultak az idők során, például a strasszerek évtizedekkel ezelőtt jó röpképességű, mezőző galambok voltak. Mára nagy testű alakgalambokká váltak, de a komáromi bukó fajta is rengeteget változott az idők során. A székesfehérvári bukó fajtaklub tagjai ezzel szemben törekednek a régi, eredeti kinézet megőrzésére és a röpképesség megtartására, tehát hogy az ősöktől kapott fajta ugyanolyan formában még több évig fennmaradjon.