Jánoska Ferenc, a Soproni Egyetem intézetigazgatójának előadása a tolerálható nagyvadlétszámot firtatta. Tudomásul kell venni, hogy a vad az erdőben él, és ott kárt okoz – hangsúlyozta. Szemléletes példaként hozta, hogy 1906-ban egy Esterházy birtokokon 11 500 hektáron 233 szarvas élt, amelyet úgy jellemeztek, mint ami a mezőgazdálkodásban igen sok kárt csinál (20 szarvas/ezer hektár!). Ma három vármegyében is több szarvast lövünk, mint 1940-ben, amikor ráadásul hazánk közigazgatási határai messzebbre nyúltak. Mint mondta,
Véleménye szerint a jelenlegi 220-250 ezres becsült gímszarvaslétszámnak a fenntartható 70 ezer egyedre történő csökkentése úgy nem érhető el, hogy a szakszemélyzet a vadászati idény végén igen erős „kitermelésbe” kezd; sokkal inkább lehet jó megoldás, hogy a vadászati lehetőségekhez nehezen hozzáférkőző, ámde vadászni vágyók számára 100-150 hektáros bérleteket alakítanak ki a vadászatra jogosultak, ahol csak a bérlő vadászhat, „mert a magyar ember nem vadgazdálkodni szeretne, hanem vadászni”.
Természetes szelekcióra alapozva
Csépányi Péter, a Pilisi Parkerdő Zrt. vezérigazgató-helyettese azt mondta, a vad érdeke nem előzheti meg az erdők érdekeit. Üzemi szintű vadhatásmonitoring kialakításán dolgoznak, mivel a korábban bevett becslési módszerekkel nem kívánnak élni. Inkább indikátorokra (pl. rágáskár) alapoznak, mint a vadászatok sikerességére, a begyűjtött adatokat pedig digitalizálják. A vadat nem takarmányozzák télen, úgy vélik, döntsön a természetes szelekció, amúgy is az elérendő nagyvadlétszám elérésétől még igen messze vagyunk.
Marosán Miklós igazságügyi vadkárszakértő a vadkár-érvényesítés buktatóiról beszélt. Elmondta a mező-, erdő-, vadgazdálkodó közös érdeke a konfliktusok csökkentése lenne, ehhez azonban a korábbiaknál is szorosabb együttműködésre van szükség. Vadkárnak minősül a gímszarvas, a dámszarvas, az őz, a vaddisznó, valamint a muflon által a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban, továbbá az őz, a mezei nyúl és a fácán által a szőlőben, a gyümölcsösben, a szántóföldön, az erdősítésben, továbbá a csemetekertben okozott kár tíz százalékot (a továbbiakban: természetes önfenntartási érték) meghaladó része. Mint kifejtette, az önfenntartási érték definíciója sok pereskedéssé fajult ügyben nem egyértelmű, annak átfogalmazása mielőbb célszerű lenne. Kifejtette,
További problémát okoz, hogy bár, mondjuk, galambfaj okozza a kárt, de az adott faj védett (vadgerle) vagy díszállatnak minősül (postagalamb), esetleg nincs egzakt faji meghatározása (városi galamb) – ezeknél az eseteknél más-más jogszabályok alkalmazására van szükség. Szintén vitát vált ki az a vad által okozott kár, ami közvetlenül nem jár terméskieséssel, például a termőföldben okozott kár (vaddisznótúrás), hívta fel a figyelmet a probléma sokrétűségére.
