Nemlineáris visszacsatolások és átbillenési pontok

Az éghajlati rendszert a visszacsatolások szabályozzák. Az erősítő visszacsatolások – például a jégtakaró csökkenése miatti sötétedő földfelszín, az állandóan fagyos terület kiolvadása, az erdők pusztulása miatt gyengülő szénelnyelés – mind növelik a melegedést. Mindezek mellett a legfontosabb, hogy a légköri vízgőzmennyiség növekedése is tovább növeli az üvegházhatást.

Ha az erősítő visszacsatolások nagyobbak lesznek a csillapító hatású folyamatoknál (amilyen például a Föld természetes hosszúhullámú kisugárzása, amellyel energiát ad le a világűr felé, vagyis hűti a Földet), akkor egy folyamatos melegedés jön létre, mely önfenntartóvá válik, egészen addig, míg a forró Föld egyensúlyához jutunk.

A billenőpontok aktiválódása bizonytalan, de a legtöbbjük tovább gyorsítja a felmelegedést, és egyesek már a globális átlaghőmérséklet 1,5-2 °C-os növekedésénél bekapcsolódhatnak. A jelenleg már folyamatban lévő kibocsátás-csökkentő konkrét intézkedések még mindig 2,5-3 °C-os melegedést jelentenének 2100-ra, ami több billenőpont kockázati tartományába esik már.

A grönlandi jégtakaró, Nyugat-Antarktisz jege, valamint az állandóan fagyos talaj olvadása a legvalószínűbb billenőpont, mely a 1,5 °C melegedés esetén várhatóan bekövetkezik. Az észak-atlanti áramlási rendszer összeomlása (melynek része a Golf-áramlat) tekinthető a legbizonytalanabbnak: globális hatása hűtő és melegítő is lehet, továbbá a bekövetkezéséhez kapcsolható globális felmelegedés 1,5-7,5 °C között mozog, de ezen belül leginkább a 3-4 °C körüli klímaváltozás esetén kell számítanunk rá. Kevés ellentétes hatású folyamatot találunk. Példaként említhetjük a Grönland körüli áramlatokat, vagy a tajga déli határához közeli erdők pusztulását, amely hűthet ugyan, de a tajga övezet északra tolódása melegíti majd a bolygót.

A forró Föld pálya nem sci-fi

A klímamodellek folyamatosan fejlődnek, és egyre pontosabb becsléseket adnak a jövő éghajlatáról. Ugyanakkor már most is tudjuk, hogy (1) az éghajlati rendszer rendkívül érzékeny, (2) a visszacsatolási folyamatok egyre erősebbek, (3) a jelenlegi kibocsátási pálya nincs összhangban a stabil, holocénben tapasztalt egyensúlyi klímaállapot megőrzésével.

Tehát a kérdés most már nem is az, hogy 2100-ban pontosan hány fok lesz, hanem az, hogy elköteleződünk-e egy sok évszázados, magasabb hőmérsékletű egyensúlyi állapot mellett, amelyről utódaink száz év múlva már nem tudnak majd letérni. Éppen ezért hatalmas felelősség hárul a jelenlegi döntéshozókra, a nagy nemzetközi cégekre és a társadalom egészére is globális, regionális és lokális szinten egyaránt.

A tanulmány itt érhető el: https://www.sciencedirect.com/science/article/pii/S2590332225003914