A kunfakó 2025. november 10-én lett hivatalosan bejegyezve, és hiánypótló szerepet tölt be a XXI. századi lótenyésztésben mint sokoldalú családi ló.
A magyar lélek nem tanulja meg szeretni a lovat, hanem mondhatjuk, eleve ezzel a lószeretettel születik. Csak így történhetett, hogy magánemberek kezdtek hozzá szinte varázsütésre a még föllelhető lovaink összeszedéséhez és tenyésztő szervezetek létrehozásához, amelyre az 1990-es években nyílt lehetőség. Kemény feladat volt a megmaradt állomány fölkutatása, a fajták tenyésztésének újraszervezése.
Ma már azonban újra büszkék lehetünk nemzeti kincseinkre, a XIX. századtól kitenyésztett lófajtáinkra: gidrán, hucul, kisbéri félvér, lipicai, Furioso-North Star, nóniusz, magyar hidegvérű, Shagya-arab, valamint a muraközi és a magyar sportló. Ezt a sort gazdagítja legújabb fajtánk, amely a legősibb lovainkat idézi meg küllemében, használatában és temperamentumában is.
Ebbe a csoportba tartoztak a szittya népek, a hunok, avarok, honfoglaló magyarok, kunok, más szóval az úgynevezett íjfeszítő népek lovai, amelyek képesek voltak az ismert harcmodor szerint egy pillanat alatt irányt változtatni. Vagyis a magyar lovak rendkívül gyorsak, fordulékonyak és kitartóak voltak, remekül alkalmazkodtak a hadicselek végrehajtásához szükséges váratlan mozdulatokhoz. Ilyen tulajdonságokkal rendelkező lovat tenyésztettek ki Eördögh Andrásék, ez lett a kunfakó.
Az előkép
A honfoglalás körüli temetőkben elsősorban a vezéreket, tekintélyesebb embereket lovukkal együtt temették el. A föltárásokban talált lócsontvázakat Bökönyi Sándor, a modern archeozoológia egyik alapítója és Hankó Béla zoológus egyetemi tanár alapos vizsgálatainak köszönhetjük, és tudhatjuk, őseink milyen ló hátán „élték világukat”, és tettek meg több ezer kilométeres távokat egyebek mellett a kalandozásoknak nevezett hadjárataik során.
Ezek a lovak olyan szívós állatok voltak, amelyek megéltek a pihenőkön adódott legelési lehetőségeken, s patakok vizével oltották szomjukat. Közben vitték a hátukon a lovasukat, annak teljes málháját hegyen-völgyön, vizeken keresztül, szükség szerint akár száguldva, csatákon vitézkedve.
Ez a lótípus élt tömegesen az országban, hozzávetőlegesen Mátyás király uralkodásáig.
