A hazai társállattartás fejlődése
Azt, hogy mikor milyen társállatok voltak divatosak, nehéz kibogozni. Sárosi Várady Ferencz 1909-ben jelentette meg kedvenceiről cikkeit Az Állatvilág című lapban. Ebből megtudhatjuk, hogy egy egész „állatkertet” tartott.
A majmairól például ezt írja: „Mindig volt tíz-húsz majmom, amelyeket egyenként, vagy páronként teljesen vad állapotban kaptam. Néhány hónap alatt teljesen összeszoktak a különféle fajú, különböző nemű, korú és nagyságú s más és más időben érkező állatok. Fél év leforgása alatt már jóbarátok lettünk. A délkeletnek fekvő világos, tágas helyiségben, a »majomszobában«, együtt volt a galléros páviánokkal az emse-makákó, vörös üllepű makákó, parókás makákó, babuin, huszármajom, jávamajom, csuklyás majom, fehérbarkójú czerkóf, szerecsenmajom s csak a nagy hulmánt kellett külön tartani, mert a pagodák szent majma utálta a nagy és rakonczátlan társaságot. A rosszindulatú s összeférhetetlen természetű állatokon rendszerint túladtam.”
Saját maga állatszerető embernek tartotta magát, mégis így folytatja: „Az összeszoktatásnak, szelidítésnek, fegyelmezésnek legjobb eszköze a szűk ketrecz, legczélravezetőbb módja a szoros együttlét, folytonos felügyelet, koplaltatás, szomjaztatás, kézből való etetés, itatás, kedvencz eledelekkel való kedveskedés; igazságos, jóságos, de szigorú bánásmód, melynél a testi fenyíték el nem maradhat.”
1914-ben A Természet című lapban például az alábbi hirdetés jelent meg: „Eladó egy hat hónapos oroszlánkölyök, amely teljesen szelíd, úgyhogy apró gyerekek is játszhatnak vele még vagy fél esztendeig.”
Hullámos papagáj és kanári
Ám természetesen a múlt század első felében sem a majmok és oroszlánok voltak a legkedveltebb egzotikus társállatok. Annál többen tartottak madarakat. Akinek nem telt másra, léppel fogott csízeket, tengeliceket és más hazai fajokat, és némely vidékeken a legkedveltebb kalitkában tartott díszmadár az erdei pinty volt. Óbudán például, amíg a kis földszintes házak álltak ott, különösen nagy hagyománya volt e madár tartásának. Sajnálatosan kis kalitkáját a bejárati ajtó fölé vagy az eresz alá akasztották. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus Salamon király gyűrűje című könyvében az egyik fejezet címéül ezt adta: Erdei pintyet pedig ne vegyél! Majd hosszasan taglalja e madár „negatív tulajdonságait”, s mindenkit megpróbál lebeszélni a tartásáról.)
A háború előtt nagy keletje volt az egzotikus madaraknak is, bár egyes leírások szerint olcsóbb volt ezeket Bécsből beszerezni, mint a pesti kisszámú állatkereskedéstől. Az akkoriban talán legismertebb díszmadártenyésztő, Siroki (Schmitt) Zoltán (1906–1987) például rendszeresen cikkezett ritka madarairól. Volt idő, amikor közel száz egzótát gondozott otthonában! Igaz, a Díszmadarak a lakásban című alapműve jóval később, 1976-ban jelent meg.
A második világháború évtizedekre visszavetette a hazai madarászatot. A kanárik és a hullámos papagájok közül néhány túlélte a világégést, ők voltak az első kedvelt fajok. A piacokon pedig – persze illegálisan – továbbra is árultak hazai fajokat, ám a városi otthonokba mégis leginkább a két egzotikus faj költözött be. 1960-ban egyikükről az első monográfia is megjelent Kovács Antaltól, Kedvencünk, a hullámos papagáj címmel. Egy évvel korábban adták ki a budapesti állatkert állatorvosának, Pásztor Lajosnak a munkáját (Szobamadarak, díszmadarak), amelyet még ma is érdemes a madártartóknak forgatniuk. E könyv azonban megtévesztő, ugyanis a benne bemutatott fajok jelentős részéről még csak álmodoztak a hazai hobbisták.
Jobbára csak a „kiválasztottak” utazhattak nyugatra, így csak az ő tenyészetükből juthattak néhányan egzotikus ritkaságokhoz. A másik ok, ami szintén nem segített, az a szakirodalom szinte teljes hiánya volt. Nem jelentek meg díszmadártartási könyvek, és csak egy-két folyóirat közölt időnként igényes és hasznos cikkeket.
Igaz, mindeközben megjelentek a gyakoribb egzóták az állatkereskedésekben, gondolok itt a japáni sirálykára, zebrapintyre, rizspintyre, nimfapapagájra és még néhány fajra. Az egyesületi élet is új erőre kapott, és mind több városban rendeztek díszmadár-kiállításokat. Az évszázad végétől egy ideig aranykorát élte a magyar madarászat, hiszen már lehetett madarakat importálni, néhány szakkönyv is megjelent, sőt volt idő, amikor két díszmadarakkal foglalkozó országos terjesztésű lap is megfért egymás mellett.
