A Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság gondozza a Tolna vármegyei Nagydorog határában fekvő védett legelőt, és óv meg számos növény- és állatfajt. Az itt, a Dél-Mezőföldön található úgynevezett homokpusztagyep természetközeli kezelése nagyban hozzájárult az egyik szinte teljesen eltűnt őshonos juhfajtánk, a cikta megmentéséhez is.
Az egész történet egy gombával kezdődött. 1975-ben egy endemikus gombafaj, a szekszárdi csiperke termőhelyének megóvása érdekében vették helyi védelem alá a Szenes legelő 87 hektárnyi részét, amely ma már a Dél–Mezőföld Tájvédelmi Körzet része. A 2000-es évek elején egy magánszemély ajánlotta az államnak megvételre a védett terület jelentős részét és az itt található állattartó telepet, amely ma már Cikta Majorként ismert, és a körzet szépségeit, érdekességeit bemutató Cikta tanösvény kiindulópontja is.
– A rendszerváltás idején az egykor szövetkezeti tulajdonban lévő telepet privatizálták, az új tulajdonos az L-alakú hodály mellé több épületet is épített, amelyeket azután, hogy a nemzeti park kezelésébe került, különféle pályázatok keretében felújítottunk, bővítettünk, illetve újakat is építettünk, ilyen például a szénatároló.
Ma már tető van a munkagépeink felett, és megfelelő elhelyezést tudunk biztosítani a dolgozóinknak is. Kezdetben több őshonos állatfajjal is foglalkoztunk, például voltak itt fecskehasú és vörös mangalicák, ám jelenleg a major a cikta törzstenyészet otthona – mesélte vendéglátónk, Szendi József, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság őrkerület-vezetője.
A cikta története
Ahogy arról már volt szó, a védett homoki gyep kezelése a ciktanyáj feladata.
– Amikor a major a tulajdonunkba került, el kellett dönteni, hogy milyen fajtát tartsunk. A választásunk okkal esett a ciktára, hisz ez volt a térség jellemző fajtája. Évszázadokig tartották kis tenyészetekben, háztáji körülmények között, és azokat a területeket legeltették vele, amelyek másra nem voltak alkalmasak: meredek oldalakat, gyengébb területeket. Itt Tolnában Gyönk és Szakadát környékén volt a legtöbb állat egészen az 1800-as évek második feléig, az intenzívebb fajták megjelenéséig. Ekkor elkezdett kiszorulni a gazdálkodásból ez az egyébként többes hasznosítású fajta, és szinte teljesen eltűnt.
Az 1950-es években az akkori Országos Állattenyésztési Felügyelőség szakemberei döntöttek a fajta megmentése mellett, és gyűjtötték össze azokat az egyedeket, amik ciktajegyeket hordoztak, tiszta vérben ugyanis már nem létezett. A Nagydorog bezzegpusztai állattartó telepre gyűjtötték össze ezeket az állatokat, ahol a rendszerváltásig egy állami telepen tartották, szelektálták a fajtát, és egy nagyon jó genetikai állományt hoztak létre. A rendszerváltás során megint veszélybe került a cikta, mert elkezdték kivágni az állatokat, azzal fizették a dolgozókat. És akkor jött Tisch József Vértestolnáról, aki a sváb származása miatt kötődést érzett a cikta iránt, és megvásárolta a tenyészetben lévő állatokat, vagyis a fajta fölkerült a Vértesbe.
A 2000-es évek elején nekünk közel 4 évbe került, mire onnan 50 darab anyaállatot és egy kost meg tudtunk vásárolni, mert a gazda ragaszkodott az állataihoz.
Hosszú utat jártunk be, de a különböző tenyészszemléken, -vesenyeken elért eredményeink szerint ez az út a helyes. A fajta létszáma továbbra is kicsi, de mára az ország több régiójában vannak kisebb tenyészetek. A legnagyobb ez, a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság törzstenyészete.
