Jelenleg agrár- és bioműszaki területnek nevezzük, viszont a név mögött alig találni olyan részterületet, amelyet az ágazat szereplői, alakítói és tudorai ne kritizálnának, mégpedig joggal. Legutóbb erről tartottak tanácskozást a Magyar Tudományos Akadémián, az intézmény 200 éves fennállása alkalmából.

Szendrő Péter, a Tudományos Bizottság tiszteletbeli elnökének köszöntője után előbb vitaindító előadásokat hallgathattunk meg azzal a felütéssel, hogy mindezt a gyakorlat tükrében teszik meg a hozzászólók. A levezető elnök, Kátai László így adott szót Fenyvesi Lászlónak, a Mezőgépgyártók Országos Szövetsége főtitkárának, Mesterházi Péter Ákosnak, az Axiál Kft., valamint Virág Istvánnak, az AGROTEC Magyarország Kft. képviselőjének. Virtigli gyakorlati szakemberként szólt hozzá Bónus Krisztián, a Mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. nevében. Kerekasztal-beszélgetést is tartottak az agrár- és bioműszaki kutatások tudományos hátteréről. Ennek a levezető elnöke Kovács Attila, míg a hozzászólók Szabó István, a MATE rektorhelyettese, Husti István, a MATE doktora, Harsányi Endre, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese, Hodúr Cecília, a Szegedi Tudományegyetem doktora, Horváth Béla, a Soproni Egyetem, Felföldi József, a MATE, valamint Pályi Béla, szintén a MATE munkatársa voltak. A tanácskozás végén a leszűrhető gondolatokat, a tapasztalatokat Neményi Miklós, az MTA rendes tagja, a Tudományos Bizottság elnöke foglalta össze.

Az agrár- és bioműszaki tudományos bizottság az MTA fennállásának 200. évfordulóját ezzel az összejövetellel köszöntötte. Ha a résztvevők között körbenéztünk, általában azt tapasztalhattuk, hogy szinte valamennyien őszek, gyérülő hajúak vagy haj nélküliek, tehát nem a legfiatalabb generáció tagjai. A változó időben ez a bizottság fennmaradt, amit annak tulajdonítanak, hogy a tagok becsülik egymást és egymás véleményét.

Ennek a bizottságnak ma az a feladata, hogy a tudományágat pozícionálja, építkezzen és tartsa életben azt a hitet, hogy érdemes vele továbbra is foglalkozni. Még akkor is így van ez, ha kiderült, hogy ma már egyre kevesebb az igazi mezőgépész, és most annak a reményüknek adtak hangot, hogy lesz ez jobb is. Elismerésre méltó tettet hajtottak végre azzal, hogy megteremtették a Dimény Imre-díjat, közadakozásból. Legutóbb a harmadik alkalommal adták át a kitüntetést, mindannyiszor gyakorló gazdák kapták.

Hiányzik az együttműködés

A vitaindító előadásoknál különböző témaköröket adtak meg előre, lehetőleg azt kellett elemezni. Így szóba került a hazai mezőgépgyártás jelenlegi sanyarú sorsa, a precíziós gépgyártás, valamint az agrotechnikára ható nemzetközi trendek. Vizsgálat tárgyát képezte, hogy ez a szakma elég gyorsan reagál-e a kihívásokra. Kérdés, vajon képesek-e párbeszédre a saját iparukkal.

Fenyvesi László főtitkár az alapkutatás szerepéről a gyakorlatban azt állapította meg, ami tény, hogy ez inspirálóan hat. Az MTA annak dacára sokat tehet a mezőgép-tudományág fejlődéséért, hogy a legutóbbi kényelmetlen döntéssel a szervezetet kirakták az OTKA-ból. Ha szakítani akarunk a gép-, a növény-, az állatirányvonallal, akkor úgymond jó irányt követünk, de ha azt kérdezzük, hogy van-e a kutatásra pénz, arra a válasz egyértelműen elutasító. A mezőgépkutatás, -gyártás, -fejlesztés ténylegesen gyakorlatorientált volt az elmúlt időszakig, jelenleg a kutatás irányát abban határozták meg, hogy ki, mennyit és milyen szinten publikál. Jó lehetőség lenne, ha a témakörön belül a piac kutatásával is törődnének, de azzal jelenleg nem foglalkoznak. A géptámogatás 2011-ig létezett, akkor nagy hirtelen megváltoztatták, és leöntötték egy technológiai mázzal.

Emlékeztetett az előadó arra, tévesen a nádudvari Szabó Istvánnak tulajdonította Burgert Róbert mondását, miszerint vásárolni már tudunk, most már eladni kéne megtanulnunk. A hazai mezőgépgyárak a közelmúlt folyamatait nem tudták lekövetni, ehelyett megszűntek. Arra sem jutott figyelem, amit a csehek és lengyelek tökéletesen megoldottak, hogy a fejlesztéseink zömét a feldolgozóiparba kellett volna irányítani. Akkor ugyanis a megvalósuló bővített újratermelésből lehetett volna, vagy ma is lehetne finanszírozni a magyar mező­gép­ipart.

Szóba került, hogy hazánkban nem létezik géprendszertervezés. Azaz egészen pontosan nem teszünk különbséget a tervezés és megtervezés között, pedig sokkal nagyobb annál az eltérés, hogy az egyik folyamatos, a másik pedig befejezett igeidőt takar. Kellene az a tervezés, hozzá a koncepció, majd a verseny, és ami ebben nyerőnek bizonyul, azt nekünk kellene megvalósítanunk. Ezt egyaránt alkalmaznunk szükséges a géprendszerekre és géppályákra, és a siker érdekében a folyamatot a feldolgozásból kell elindítani.