Egy gazdaság jövedelmezőségét nem kizárólag az határozza meg, mennyi terményt takarít be a földekről. Két, hasonló adottságú területen gazdálkodó termelő között jelentős különbség lehet az év végi eredményben akkor is, ha közel azonos termésátlagot érnek el. A különbséget gyakran nem egyetlen nagy hiba, hanem sok apró, egymást erősítő veszteség okozza. Ilyen a szükségtelenül magas inputanyagköltség, a rosszul szervezett gépi munka, a pontatlan költségtervezés vagy éppen az, hogy a termény nem a megfelelő időben és nem a megfelelő piacon talál vevőre. A jövedelmezőség javítása ezért nem feltétlenül újabb hektárok bevonásával kezdődik, hanem a meglévő gazdaság működésének alaposabb áttekintésével.
Nem a bevétel, hanem a fedezet mutatja meg az eredményt
A gazdaságok egyik gyakori tévedése, hogy a magasabb árbevételt automatikusan jobb eredménnyel azonosítják. Ha azonban a többletterméshez aránytalanul nagyobb műtrágya-, növényvédőszer-, üzemanyag- vagy bérmunka-költség társul, a nagyobb bevétel nem feltétlenül jelent több nyereséget. A döntések értékeléséhez ezért nem elegendő a tonnánkénti eladási árat vagy a hektáronkénti hozamot figyelni, hanem azt is meg kell vizsgálni, mennyi költség szükséges az adott termék előállításához, és mennyi marad a közvetlen termelési költségek levonása után.
A pontos nyilvántartás különösen akkor fontos, ha egy gazdaság több növényt termeszt, eltérő technológiákat alkalmaz, vagy saját gépekkel és bérmunkával egyaránt dolgozik. Könnyen előfordulhat, hogy az egyik kultúra nyereségesnek látszik, miközben a ráfordított munka, géphasználat és tárolás költségeit valójában egy másik növény bevétele fedezi.
Inputanyagok: a túl kevés és a túl sok is drága lehet
A műtrágya, a vetőmag, a növényvédő szer és az egyéb termelési anyagok ára jelentős tétel, ezért a beszerzési döntések közvetlenül befolyásolják a jövedelmezőséget. Az egyik véglet a túlzott felhasználás. A megszokásból kijuttatott műtrágya, a szükségtelen növényvédelmi kezelés vagy a táblák eltérő adottságait figyelmen kívül hagyó egységes technológia növelheti a költségeket anélkül, hogy arányos terméstöbbletet eredményezne.
Ma már rengeteg féle biostimulátor, illetve stresszhatásokat csökkentő anyag kapható a különböző növénykultúrák számára. Szinte mindegyik bizonyítottan jó hatású a növényekre, és ez többé-kevésbé a termény mennyiségán, minőségén is megmutatkozik. A gond ott szokott lenni, hogy melyikből, melyikekből és mennyit használjon a gazdálkodó, mert ezzel mind a költségeit növeli és arra nincs garancia, hogy ezek a többletköltségek eladáskor megtérülnek. Az eladási árakat jellemzően már világpiaci folyamatok szabályozzák. Ha valamiből jó termés van, a nagy mennyiség többnyire lejjebb viszi az árat. Ha különféle hozamnövelőkkel például 10-12 százalékkal növeli valaki a hektáronkénti mennyiséget, de a világpiaci helyzet, például a túltermelés miatt az ár 25-30 százalékkal csökken, akkör összességében ez többlet inputanyag felhasználás annak ellenére veszteségesnek tekinthető, hogy a termés mennyiségét valóban növelte…
A másik véglet pedig a túlzott spórolás. Ha a tápanyag-utánpótlás nem igazodik a talaj ellátottságához és a növény igényéhez, vagy a növényvédelmi beavatkozás késik, a termés mennyisége és minősége is romolhat. A cél tehát nem a lehető legkevesebb inputanyag felhasználása, hanem az, hogy minden ráfordításnak legyen szakmailag indokolható szerepe. Ehhez talajvizsgálatokra, a táblák rendszeres megfigyelésére, pontos kijuttatásra és a kezelések eredményének utólagos értékelésére van szükség.
A beszerzések időzítése szintén sokat számít. A kapkodva, közvetlenül a felhasználás előtt megvásárolt anyagok drágábbak lehetnek, miközben a túl korai vagy túl nagy mennyiségű beszerzés feleslegesen köti le a gazdaság pénzét. A mennyiségi kedvezmény csak akkor előny, ha a megvásárolt készlet valóban felhasználható, megfelelően tárolható, és nem jár jelentős finanszírozási költséggel.
