Ébredő Csipkerózsika-kert

Szelíd tájakon kanyarog az út a Balaton partján. Alattunk a tó ezüstkék tükre, fölöttünk az őszi napsütésben sütkérező dombok, gondozott szőlők. Kertmustrára indultunk, de Xavér azt telefonálja: „Gyertek, nézzétek meg előbb a koncerttermemet!” Így a Tapolca melletti Csigó-kastélyba érkezünk, ahol a műemlék épületben rögtönzött orgona bemutatót is meghallgatunk, amúgy virtuóz-módra, Xavérosan. Az új magán-hangversenyterem külön érdekessége, hogy a Kassai Dóm egykori karorgonája szól benne. A művész a lecserélt történelmi hangszert megvette, rendbehozatta, megmentette. Követjük a házigazda elegáns sportkocsiját, autózunk fel a Keszthelyi-hegység eldugott szőlősébe. Amikor már nincs följebb és nincs tovább – megérkezünk a borostyánfutotta téglakerítéshez, ahol a látogató nem is sejti, miféle legendákkal, izgalmas történetekkel teli birodalomba lép.

A kert históriája

– Az 1880-as években Eötvös Károly és baráti társasága egy év alatt körbejárta a Balatont, és vándorlásukból könyv született – kezd a történetbe Xavér.
• Eötvös kötete, az „Utazás a Balaton körül” máig érdekes anekdotagyűjtemény, s egy­ben pontos és hangulatos korabeli útleírás.
– A hajdani társaság tagja volt Ranolder János veszprémi püspök, és néha barátja, a bécsi angol követ is velük tartott. A hagyomány szerint, amikor feljöttek erre a helyre, a Kő-orrához, a püspök lenézett a dombról és az íróhoz fordult: „Tudod, Ká­roly, én eddig sokfelé jártam, és a római Palatinus­dombot tartottam a legszebb­nek, de most látom, hogy az én püspöksé­gemben van a világ legszebb helye.” Gyanítom, hogy ezt a történetet Eötvös szépítette-kerekítette ilyenre, de tény, hogy az angol követ megvette a területet, és a régi házhoz viktoriánus stílusú nyaralót épített. Ezt a nyolchektáros birtokot vásárolta meg aztán 1916-ban a családom.
• Akkoriban hol élt a család?
– Megrögzött budapestiek voltak, de mindig akadt köztük elszántabb, aki felült a keszthelyi vonatra, aztán bérkocsival feljött ide, és élvezte a helyet. Így ment egészen a 40-es évekig. 44-ben bombatalálatot kapott az épület, és a háború után sokáig romokban állt. Egyszer elhoztam ide Anyát, hisz ő se járt már itt évtizedek óta. Nehezen találtuk meg, mert az épületet eltakarta, szó szerint benőtte az elvadult csipkebokor. Akkor jöttem rá, hogy Grimm nem hazudott a mesében: létezhet olyan, hogy egy kastélyt elborít a vadrózsa. Anya körbenézett a tájon, és azt mondta, „Öcsi­kém, én még ilyen szép helyen nem vol­tam”.Nagyon anyás vagyok, ez hatott a lelkemre, eldöntöttem: megcsináltatjuk!
• Ezután következett a dolog prózai része.
– Három hónapra szabadságoltam magam a munkáimból, leköltöztem egy közeli kis szállóba. És bár cudar hideg tél volt, minden reggel hétkor „korbácsot pattogtatva” megjelentem, és közellenséggé tettem magam a környékbeli iparosok szemében – mondja csibészes nevetés­sel. Az első idők a tüskés vadonnal való viaskodásról szóltak, de mikor bejutottam a házba, és megláttam a faburkolatokat, az angolos hangulatú kis belső tereket, megcsapott a régmúlt világ illata. Szerencsére maradtak családi fényképek, így azok alapján helyre lehetett állítani. Ennek nyolc esztendeje, azóta élek itt.

A bűnbeejtő borostyán

A ház és a birtok éppoly különös, mint a gazdája. Az érzékeny, művelt, sokoldalú művészember, aki – bár külföldön két felnőtt fia van –, örök gyerek maradt. Szókimondó, polgárpukkasztó, megzabolázhatatlan és beskatulyázhatatlan. Otthona, ez az ódon hangulatot őrző, de rejtve minden rafinált modern kényelemmel felvértezett kúria, a képzeletéből vált valóra. A zegzugos kis kabinetek, föl-le kanyargó szűk falépcsők, a toronyszoba orgonával és színes templomi rózsaablakkal, a könyvtárfülke a patinás díszkiadásokkal, a titokzatos fények, a falakon a festmények és az ősök képei – mind-mind egy valószínűtlen, mesebeli világ valóságos kellékei. A dombtetőn a ház körül aránylag kevés hely jut díszkertnek. Az igazi birtok – az idők során ugyan megfogyatkozott, de még így is háromhektáros terület – lenn a völgyben koszorúzza a portát. Amerre a szem ellát, körben szőlő, gyümölcsös, fenyves, akác- és gesztenyeerdő.
• Orgonista kezébe nehezen képzelek kerti szerszámot. Fogtál már itt ásót, kapát?
– Természetesen nem. Szakemberek gondozzák a telket, én az „agytröszt” vagyok. Eltervezek mindent, és – lehet, hogy bogaras öregúrnak fogsz tartani –, periszkóppal időnként kinézek az ablakon, és ellenőrzöm, rendben megy-e munka. Ha kell, telefonon odaszólok.
• Ha nem munkálja, akkor legalább élvez­ze a kertjét az ember! Miben leled itt örö­möd?
– Több kedves zug is van. Ez itt a reggeliző sarok a ház oldalában. Jó kiülni egy finom kávéval – mutatja a csobogós tavacs­ka partján, a sziklakert és a bélyeges tég­lafal tövében az asztalkát. Ebédelni viszont a pergolában kellemes, mert délre ott van árnyék, és szép a kilátás. De szeretem a kis sétautat is, ami körbevezet a ház körül. Illatos levendula és aranyvessző, termő barack, körte, alma, cseresznyefa szegélyezi. Csak fölnyúl az ember, és leveszi az érett gyümölcsöt. Valódi bio, nem permetezzük.
• Feltűnően sok nemes borostyán fut a ház körül.
– Ezeknek történetük van! A falon a vastag törzsű, amelyiknek akkora a levele, mint a fejes salátának, a Fiumei útról, Ká­rolyi Mihály sírboltjáról származik. De van itt Velencéből, és Londonból is, a Highgate temetőből. Ha egyszer büntetni fogják a borostyánlopást, valószínűleg a Sing Singbe kerülök, annyi helyről szedtem már pici hajtásokat. Az európai borostyánszövetségnek is tagja vagyok, levelezünk, különleges sarjakat küldünk egymásnak. Még fiatal a kert, de remélem, idővel mindent falat befut majd a borostyán.

Furcsa kettősségben

Nagy tervekben sincs hiány. Xavér 280 főt befogadó szabadtéri színpad építésébe fogott a telek erdős részén. A ház előtti 70 méter mély, kitéglázott kút fantasztikus akusztikáját kihasználva, hangszórókat akar leengedni 60 méterre, hogy onnan szóljon a zene.
• Bő húsz esztendeje találkoztunk elő­ször, akkortájt tértél vissza Magyarország­ra. Azóta többfelé épült házad, nyaralód, de mindig fölkerekedtél, továbbmentél. Ezt végleges otthonnak szánod?
– Így, ötvenhez közeledve, egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy innen – ha csak nem géppuskával terelnek –, nem mozdulok. Itt adva vannak azok a körülmények, amelyekben az ember embernek érezheti magát. Egyfajta búvárharangba bújok. Pesten megelégeltem, hogy a város a legellenségesebb arcát mutatja, amikor napi 3 órás, reménytelen forgalmi dugókra ítéli a benne lakókat. Itt van vendéglakosztály, sok barátom érkezik, és látom rajtuk, hogy ebben a környezetben két nap alatt heteket pihennek ki. Tévét nem tartok. Ide a napi politika is igen kevéssé szivárog be. Van viszont moziszoba, ahol filmeket vetítek a vendégseregnek, és furcsamód életem leggyorsabb internetkapcsolata is itt működik. Így tudok dolgozni is. Televízióknak, rádióknak, köztük a BBC-nek szoktam koncertműsorokat feltölteni.
• A Varnus -család francia eredetű. Prog­ramozó matematikus édesanyáddal és dzsesszzenész édesapáddal hosszú éve­kig külföldön éltél. Ilyen előélettel és művé­szi sikerekkel nyitva előtted a világ. Mi az a vonzerő, ami éppen ehhez a tájhoz húz?
– A két főgyökér már olyan mélyen van, hogy kihúzhatatlan. A szüleim itt öregedtek meg, és öreg fát már nem lehet áttelepíteni. Ez nekem borzasztóan fontos, meghatározó. A másik vonzerő, hogy bármily meglepő: az egész földkerekség legnagyobb orgona-törzsközönsége ma itt, Magyarországon van! Párizsban, New Yorkban orgonahangversenyre jó esetben összejön 200 ember. A kollégák is érzik, hogy a műfaj meghalt, sajnos ez világjelenség. Itthon viszont teltházas koncerteket tudok adni, és a You Tube-on a saját csatornám most érte el a 2,5 milliós nézettséget.
• Vendégbarátokkal és két kis kölyökku­tyával, derűs remeteként élsz ebben az ek­lektikus elvarázsolt kastélyban, és ráérsz a világ során tűnődni?
– Sokszor arra gondolok, hogy azok a helyek, tájak, hangulatok, amiket annyira szeretünk az irodalomból, tulajdonképpen éppen olyan köznapi helyek voltak, mint ez is, csak a bennünk élő „színszűrő” teszi őket oly széppé és költőivé. Mert nyilván ugyanennek a hegyoldalnak más hangulatot kölcsönözne, ha netán az ember „Bunyós Pityut” hallgatná itt, és mást, ha Vivaldi Ten­geri vihar című concertóját. A táj ugyanaz, de a „szemüveg”, amivel nézzük, borzasztó sokat változtat rajta. Különös kettősségben élek, mindig ott a világ hívó szava. Kanadából, az egyik legkényelmesebb, legszerethetőbb államból eljöttem, és élek itt, ebben a furcsa állapotban. Annyira ennek az országnak a „flóráját és faunáját” szerettem és szoktam meg az eszmélet pillanatától kezdve, hogy nem tudok ettől elszakadni. Máig kanadai útlevéllel élek, egyetlen magyar papírom sincs. Vicces, hogy az ember ezt vágja zsebre, ha elmegy a sajtkereskedésbe – húzza elő az útlevelet, ami­nek lapjai közül hirtelen kicsúszik a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjé­nek kísérő oklevele.

Eltelt a délután, búcsúzunk, de távozóban még megállít a bejárat melletti falon látható szép márvány-emléklap. Ovális plaketten a római arcélű női portré Aelia Sabinát idézi. Fölötte rövid latin nyelvű Seneca-idézet. Xavér történetet fűz hozzá.– Magát a plakettet még idős barátomtól, Veres Pali bácsitól, a híres szexológustól kaptam egykor ajándékba, a márványlapot én készíttettem hozzá. Aquincum romjai közt találták meg a 3. századból való híres víziorgonát, és nem messze tőle a fiatal orgonistanő kőkoporsóját. Ő volt Aelia Sabina, egy római legionárius felesége. 25 évesen halt meg. Ennyivel tartozom neki.